Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy

tyaznak, kapálnak, leguggolnak a férjük, fiaik, meg a barátok közé szalonnát pirítani, a szüretkor serények, kedvesek, sütik a süteményt, a kalácsot, a fasírtot előző nap, fintorogva bele-belekóstolnak a mustba, meg még a korábbi szedés murcijába is, kiszedik a hagymát a szőlők közül, s mindig ők kezdenek dalolni, kuncognak a ma- lackodó mondásokon. De télen nincs helyük itt. S ez megint nem a féfias önzés dolga, csak a természetes munkamegosztásé, senki nem gondol „kirekesztésre”. Meg aztán az asszonyok akkor is itt vannak, amikor otthon maradnak. Rájuk kacsintgat a szó, ahogy a régente itt a hegyen kóborló nőszemélyekre téved, a gazda huncutul föltolja a sapkáját, s vígan kotorászik nyelvével egy-két megmaradt foga között, akik bizony egy-két pohár borért oda-odakönyököltek a nagyhordóra. Itt vannak az asszonyok, a Vicák, a Líviák, a Katusok, a Józsikkal, a Lajosokkal, a Károlyokkal együtt, hiszen ők csomagolták a frissen füstölt sonkát, a disznósajtot, a hétvégire kicsit megszikkadt kenyeret, meg a frissen megbontott savanyúságot. Ok szülték azokat a fiukat, akik mind ügyesebben forgolódnak a prés meg a hordók között. S ők azok, akik miatt nem nagyon lehet túlzásba esni. De hát mi is a túlzás? Az ember miközben végigkóstolja a hordókat (nem először, de hát a férfi felejt, meg ki tudja mit művelt magával a bor az elmúlt napokban?), ez kötelező és helyénvaló, hogy aztán az igazán fogyasztandó mellett dönteni lehessen ma este, szóval ezenközben felmerül, hogy helyénvaló volt-e idefele megállni a hegy alatt a kocsmában. Talán nem volt az, talán stílustalanság is volt, mégis szükségszerű. Amíg az ember kiér a faluból a hegyig (ez is inkább szó, mint valódi földrajzi egység, jóllehet itt tartott pihenőt Béla király a tatárok elől menekülve), hosszú az út, s ott a lábban világít a kocsma, sustorog a fekete-fehér tévé, a nép meg beszélget a füstben. Egy kocsma mellett nem lehet csak úgy elmenni. Miért is ne térnénk be? De mire, ez a kérdés. Az itteni bor nem igazán érdemli meg ezt a nevet. Sört kell tehát inni, ami hideg dolog ilyenkor, tegyünk melléje, azaz hogy eléje, közben, utána egy felest. Aztán egyike visszahívja a másikát, merthogy a férfi az férfi. Ki is szállingózik persze ez a kevéske szesz, amíg baktatva, csúszkálva, viccelődve, szuszogva a présházig nem érünk, hogy aztán újraélesszék a kedvet a kedvesen hűvös borok. Igen majdnem minden bor átfejtve, feltöltve várja az újabb fejtést, ha megél addig. A legutóbb szüretelt még derítetlen, színe és állaga miatt nem lenne érdemes borversenyre vinni, de éppen ezért még ott van benne az a gyümölcsös íz és illat, ami az őszre emlékszik és emlékekeztet.

Kiakasztva a viharlámpa a présház ajtaja elé, hátha erre tévedne valaki, meg ha az embernek ki kell mennie, visszatérőben megtalálja a kilincset. Mert bármily kellemes is a présház, ki kell menni, többször és több okból. Elsőször is gallyért. Mert fűteni kell. Egyrészt hogy meg ne fagyjon az ember, másrészt hidegen még a fehér bor sem adja oda egészen magát. Ágakat kapirgálni, törögetni, abból a halomból, amely a tavaszi metszésből meg az őszi dióverésből összehalmozódott, ez a vendég dolga. Mert a téli présház éppoly kevéssé nélkülözheti a vendéget, mint a gazdát. A téli présház a vendégért van, bár ki merné állítani, hogy a fejtés, kóstolgatás, rendezgetés, feltöltés önmagában nem elvégzendő dolog. Elvégezhető, sőt el is kell végezni, csak éppen mi végre. Ha nincs kivel megosztani a titkokat, amik ott lappan- ganak a pohár mélyén. A vendég, miként a gazda, már ebéd után várni kezdi az estét, ami szerencsére a télen már négy-öt óra körül megérkezik. Bakancs, bicska, sapka, meg mindig kell vinni valami más is. Petróleumot, egy-két üveg ásványvizet, régi újságpapírt a begyújtáshoz, zsebnyi diót. A vendég - aki a tűzrakáshoz készül - ked75