Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy
vés, szolgálatkész lény. Nem azért tüsténkedik, mert ez érdekében áll (ki állíthatja, hogy nem?), hanem mert nem tehet mást, és nem lehet másmilyen, mint kedves és szolgálatkész. Hogy állna ott zsebretett kézzel, míg szegény gazda a hébérrel szuszmorog a hordók fölött? A kis vaskályha előtt térdeplő vendég tehát meglepődve tekint fel a mordulásra, ott áll a gazda fölötte, egyik kezének mutatóujja férfias fegyelemmel tűri a bor hidegét a lopó végén, a másik markában ott a két vastagfalú decis pohár. S innen már minden további elfelejthetetlen, olyannyira jelenvaló és igaz, ám, alig-alig, legfeljebb csak részleteiben, felidézhető. Az emberek ülnek és beszélgetnek és isznak. Nem hangoskodnak, a beszélgetésnek nincs se célja, se oka, csak éppen annyira mint magának az emberi létezésnek, általában. Van, nem beszél, csak tud arról, hogy oka és célja van mindennek. Ami nem éppen kevés, és ami csak közösen viselhető és gondolható el. Néha föl kell tápászkodni, s kimenni a ház elé, fáért meg egyébért is. All az ember a hegyen, bámul föl a teliholdra, aztán le a szőlőkre, éles fekete vonalak a venyigék, karók, a kék havon, Brueghel tudta mit fest, csak itt nincsenek vadászok, meg kopók, a nyúl ugyan ráérősen szökdécselt még napszállta előtt, itt a nyoma, itt a rókáé is, meg a varjaké, néhol bizony némi vérnyom, szőr és tollcsomók, a merengés dús nyári fürtöket köt a száraz vesszőkre, a hold és a szőlő között elrévedezel a távolba, fénypontok, távol az országút, mintha autók fényei vagy csak a szemed káprázik, a csillagok mintha távolodnának, majd közelednek, de vakítanak még a lehelet ködpamacsain át is, némaság, pedig vannak itt mások, majd útbaejtjük őket hazafelé, meg ne sértődjenek az Ernők, a Zolik, a Benők, a Csabák. Mert esedékes indulni, a tűz leszakadt, az utolsó poharak már ízt nem adnak. Ballagunk el a kocsma előtt, ha nyitva volna se mennénk be (mondjuk most), csöndesen, szemünk a lábunk előtt a csillogó havon, s ha gondolkodni már nem is könnyű igazán, érezzük, hogy valaminek a részesei vagyunk, szerencsések, megajándékozottak, lelkünk egyszerre itt is, meg a távolban, itt lent, meg ott fönt, holnap is lesz nap, meg este, de töményét soha többet nem iszunk, hacsak úgy nem hozza a sors.” (Folytatjuk) 76
