Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy

és álomlátások a tavaszban, a nyárban és az őszben igaznak mondanak minden költői megfogalmazást, minden poétái tapasztalatot és mindennemű pátoszt, ráfogást.

A másik élmény maga a föld. Bazalthegyen kínlódom a kövekkel, kötözöm-iga- zítgatom az öreg gyalogtőkéket, elfáradok, csúcson a nap, meg is éhezek. Elrágcsálok valami kis húsfélét, természetesen bögötei kenyérrel, utánaküldök egy pohár bort (Hogy a disznó nehogy azt higgye, a kutya ette meg, ahogy a szomszéd fogalmazna, ha itt lenne...), ledőlök az öreg gacsos-varras szilvafa alá. Se pokróc, se semmi, egy öreg hordószagú kabát a fejem alatt, csak a megdőlt régen kaszált fű, alatta a föld, a porló kő. A hegy melege. Ahogy visszasugározza és átadja nekem, amit a naptól kapott, órák és évmilliók alatt. Pár-perc, egy-két negyedóra? Nem tudom és akkor se tudtam. De azt ma is tudom, hogy másik ember ballagott le a hegyről, mint aki fölkaptatott.

Es legyen itt végül egy téli életkép. Életforma és tájvarázslat. Egyszerűség és a természet nagyvonalúsága. Évtizedes szöveg, akkorról, amikor még csak látogató voltam itt. De miközben a falu felé baktattam, tudtam, hogy van egy új otthonom.

„Aki ballagott már föl a hegybe a kékülő havon vagy legalábbis látott már a csúszós dűlőutaknak, ösvényeknek, kanyargó szurdikoknak nekirugaszkodó nehézkes férfiakat, ilyenkor karácsony előtt, karácsony és újév között, majd befele a farsangos napoknak, az tudja, mit is jelent a hóban gunnyasztó présház teliholdban. Tudják ezt még az asszonyok is, soha ilyen türelmesek, engedékenyek, s nem azért, mert egy- egy üvegnyi az édesebbjéből (olykor, olyik még az őszön mézzel preparálgatvá) nekik is jut a konyhaasztal sarkára („Mit gondolsz, iszom én?”, de azért, ha átsiet valamiért, s ott ragad estig a szomszédasszony, azért elfogy), hanem mert tudják, hogy most van az ideje igazán a bornak. Az egész évi munka, kapálás, kötözés, a permetezés, a permetre rögtön jön a zápor meg a káromkodás, felhőket vizsgáló aggodalom, az oly gyakran rossz döntések után (mikor is szüreteljünk? merjem még tartani ebben a ködös, nyirkos időben? mennyire cukrozzam föl? keverjem-e a morgósabb rizlinget a többi közé? hogyan kénezzek? mennyi levegő férhet hozzá a musthoz? kockáztassam-e a vörösboros hordókat a gyöngébb fehérnek, merthogy az idén annyi lett, de azért kevesebb, mint augusztusban ígérkezett?), mindezek után úgy van most ideje a bornak, hogy amikorra lefejtődik, fogyni is kezd. S ennek figyelemmel kísérése - férfidolog. A végső munka, a „szerpapi” feladatok elvégzése a tavaszi-nyári teremtődés, az őszi pusztulás és rothadás után a természetes feltámadás közelében. Most változtatja „színét” a természet egyik csodája: a szőlőből bor lesz, nem véletlenül intézkedett úgy utolsó vacsoráján az, akinek a születését mostanában ünnepeljük, hogy a testből így legyen test. Ugyanaz csak más szín alatt. Az isteni valóság és a természeti jelkép legyen egyazonos. Mindig is az volt, de erről az embernek folyamatosan tudnia kell, évről évre újra megbizonyosodnia. Évről évre meg kell győződnie, amíg a boros halotti toron el nem búcsúznak tőle is. A hegynek ballagó férfiakat mindez nem foglalkoztatja, olyan nyilvánvaló. Az ateistáknak - ha nem egészen (a gyilkolásig, azaz a tudatos önpusztításig) elvetemültek - a bort kell tanulmányozniuk (Hamvas Béla is megerősít ebben), mert a csodának nem lehet ellenállni.

A présház a férfiak tere és világa, nincs olyan makacs, házsártos, a levegőre is féltékeny asszony, aki ezt ne tudná. Nincsenek persze a nők innen eltiltva. Csak ilyenkor nem jönnek. Nyáron ott hajladoznak ők is a barázdában, metszenek, faty74