Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy

ládiasságban. Merem mondani: közösségi érvényességében. Es közösség a családi kör is, meg a nemzet is. Petőfi a versét Pesten veti papírra, s tudjuk, nála nagyon is rövid az időbeli távolság ihlető élmény és a megformált szöveg között. Előtte Borjá- don járt és Szalkszentmártonban, lent a Duna átellenes oldalain. Dél-tolnai dombok, kunsági buckák. De azért ne feledjük, hogy ott van már a Négyökrös szekér, és az is „természeti” vers... És amikor élete legvégén megtalálják a nemzeti sors nagy véres látványai, a költői szó ereje nem marad el mögöttük.

Magyar vers és magyar mentalitás - egymáshoz tartoznak, egymást föltételezik. S így a Dunán inneni magyar a rónát tartja nemzeti karaktere jelképes helyének, a túladunai (persze Pestről nézvést...) csöndesen, kimondva-kimondatlanul a dombot, ami télen a hóba szúrt fekete szőlőkarókat is jelenti, nyárban pedig az ősi rézgáli- cos permetezés után a legkéklőbb Pannóniát. Kárpátjaink, Tátránk meg az Erdély- széli havasok akkor sem kerültek be a magyar versbe, amikor még nem kellett pasz- port a felkeresésükhöz. Egyedül a Mont Blanc az a csúcs, amely mint hegyi nagyszerűség beférkőzött líránkba. De ez sem mint hegy, mint Európa csúcsa, hanem csak mint hasonlat. „Mint a Montblanc csúcsán a jég...”, írja Vajda, aki aligha láthatta életében. Talán csak a Vasárnapi Újságban vagy a Hazánk s a Nagyvilágban... Azután Ady már Vajdát nevezi meg Montblank embernek, szegény Juhász Gyula meg Adyt: „Illés-szekéren szállsz fölöttünk, / Montblanc tetőnél magasabban...” És még abban se tud megegyezni a magyar vers, hogy miként is írandó helyesen ez a 4811 méteres hegycsúcs. (Ha igazak a szövegkiadások...) Alighanem ezt is csak Babits tudta jól, ő se látta persze, és neki is igazán az adott ihletet, ahonnan jött, ami a leikébe ivódott: „Komoly édes dombok muzsikája!”

írva ezt a soha be nem fejezhető „pannon-krónikát”, fölvéve újra meg újra a beszéd fonalát, egymáshoz közelítve régi irodalmi emlékeket és új meg új tájélményeket, nem akarom tagadni, még leplezni sem személyes érintettségemet. Innen az egyházashetyei faluvégről, a helységtáblától éppen rálátok a Kissomlyóra, túl a borgátai fürdőn, s ha a távcső is velem van, akkor ott a tető felé az akácok között a Berzsenyi pince és Vajda Lajos bátyám szőlője fölött rálátok egy szürke foltra, az én omladozó présházamra, amit fellengzősen és az állagát mentendő minden alap nélkül „törökkori pincének” szoktam becézni városi látogatóim előtt. Van még egykét kisebb területem ugyanitt a hegyen. Pár évig magam is szőlészkedtem-borász- kodtam, abszolút laikusként, de szorgalmasan és lelkiismeretesen. Nem fogok bele élményeim mesélésébe, hagyjuk most a szüreteket, a metszési idők derűs egyedüllétét, a hordómosások mizériáit, a felszökkenő őz látványát, menekülő Béla királyunk legendás pihenőhelyének históriai üzenetét. Két kép álljon itt mindössze: mit jelent nekem ez a hely?

Az egyik a látvány, a kilátás a hegyről. Egy pohár rizlingen átnézve, arany és méz és mandula illat, ott a 84-es út, Sárvár és Sümeg között, felfelé Sopron és Bécs, délnek meg Tapolca, azután mindjárt Dalmácia, ott az alkonyi fénytörésben a sümegi vár, balra az öreg Somlyó, ahol - Mikszáth füllentésének ha felülünk, ha nem - a pápai polgárok szüretelnek, köztük egy vadász álcájú úrfi, akit majd Patkó zsivány- nak vélnek a rászedettek, mit sem tudva, hogy kicsit lentebb, a Marcali menti Dab- róka csárda falán az igazi Patkó igazi körözőlevelét silabizálhatja a kormos pacaljára várakozó pasasér, arrább Zala dombjai és a Balatonfelvidék. Két most ünnepelt százéves íróbarátunk, Sándor és Gyula bátyáink „élőhelye” is. Ezek a színek és formák

73