Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy
hogy alkotói programként kívánta megvalósítani a költemény zenei újraköltését. Olyan költőről van szó - tudjuk aki az európai romantikának számos értelemben, műfajban és formában meghatározóan újító alakja volt, ahogy a zenében Liszt Ferencről ugyanez mondható el. Liszt számára ez a vers - mondhatni - életre szóló művészi élmény lett, annak a teljességnek a megvalósulása, amit a romantika nagyjai céljukul tűztek ki - a művész Istenhez emelkedésének egyik hatalmas kísérlete. Ezt írja a komponista a francia poéta lírai rapszódiájáról: „A költő két hangot hall: az egyik mérhetetlen pompával zengi az Ur dicséretét - a másik tompa, telve fájdalommal, sírással és átkozódással. Egyiket a természet mondta ki, a másikat az emberiség.” A költő valóság fölé emelkedésének, mindenhatóságának tudata paradox módon nyilvánul meg ebben a megrendítő indulatmenetű versben: ő a médiuma, ő a közvetítője a természet és Isten szavainak. Ö észleli a természeti látványban Isten nagyságát és Isten felelősségét az ember szenvedéséért és boldogtalanságáért. Hugót a Pireneusok fenséges ormai ihlették. „Mentél-e néhanap, nyugodtan, csöndesen / az éggel szembe, mondd, mentél föl a hegyre?” így indul a vers (Nemes Nagy Ágnes fordításában), hogy azon nyomban a roppant térbe repítse az olvasót és a komponistát. A szírt tövén az óceán kavarog, a természet két véglete, a hatalmas víztömeg és az emberi erővel lebírha- tatlan hegykolosszus összecsapásából hallani ki az üzenetet. „Tomboló trombiták”, „zagyva hangförgeteg”, „ércvonó vashúrú hangszeren” - a mindenség dala zúg, amit talán még Isten kezének csitító mozdulata sem képes elhalkítani... És itt a másik vers, amit egy kószálni kényszerülő magyar költőifjonc ír, majdnem pontosan akkor, amikor a doborjáni (itthoni-európai, magyarszívű-németszavú) muzsikuszseni elkötelezte magát a Teremtő szószólójaként. Petőfi versét a címe vonja ide: Hegyen ülök... Nem is cím ez, inkább csak verskezdet. így indul tehát a vers: „Hegyen ülök, búsan nézek le róla, / Mint a boglya tetejéről a gólya.” Hát igen, lehet kuncogni, pironkodni, legyintgetni, óh, magyar ugar, malomalja... A Föltámadott a tenger majdani költője, aki soha nem jutott el az értől az óceánig, a dunántúli domboktól és az alföldi kunhalmoktól a havasokig. Rossz vers, későpubertás képek. Ami a Pireneusok alatt tajtékzó tenger, az itt lassú patak a völgyben, sőt, hajtjuk le a fejünket: „Bánatomból egy nagy árvíz lehetne...” Ifjonti szenvelgés, a költő nem közvetítője a lenyűgöző látványoknak, mert azok nincsenek a szeme előtt, neki a természet apróságai csak ahhoz kellenek, hogy busongását formába bírja önteni, nem a lét nagy erőinek médiuma, hanem pusztán alanya saját grammatikájának. Akinek ott emelkedik szava a legmagasabbra, a vers legvégén, amidőn azon óhaját hozza tudtunkra, hogy holta után „vadfa” (?) szeretne lenni az erdőben, de még inkább „tűzvész”: „elégetném ezt az egész világot...” A vers menthetetlen, maníros közhelyek gyűjteménye, s nem menti az sem, hogy költője már megírta a Négyökrös szekeret pl. - alföldi ember létére a „legpanno- nabb” dallamívű versünket -, és az sem, hogy már ott a tolla hegyén a János vitéz. Majd meg a többi. Itt a tájköltészet adottságaira érdemes figyelnünk - mit kap a költő a természettől ott meg itt. És a természet kínálata hogyan határozza meg az életet és az irodalmat. A magyar költő ha azt mondja: hegy, akkor szőlőhegyre vagy ligetes dombra gondol, mert az van a szeme előtt. Olvassuk el Babits Mihály összes verseit. Amit veszít nagyságban a magyar vers ezáltal, azt megnyeri intimitásban, melegségben, csa72
