Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Ambrus Lajos: Drangalag
AMBRUS LAJOS Drangalag TAKÁTS GYULA EMLÉKÉNEK Vadul tombol a 2011-es januári hideg szél ’Drangalagban’ - friss hó takarja a he- tyei udvart, fagypont körül járunk, csak a hóvirágok mutatják, hogy az élet (még és már) élni akar. A cserépkályhában durrog a keményfa és lassan ontani kezdi a meleget, s ha kinyitom az ajtaját, pajkos tűzördögök ugrálnak táncolva a régi bútorokon. Ilyenkor, mondják a régiek, csak a legnemesebb dolgokkal érdemes foglalkozni - forralt bort inni és öreg kalendáriumokat vagy Horatiusi, netán Babitsot olvasni. Esetleg Kosztolányi Esti Kornélját, vagy mély emlékírókat, Kemény János naplóját például. Vagy Krúdyt, a lélek gyógyítóját. De, és akár, épp egy nagyszerű öreg költőt, akiről keveset beszélünk - pedig a közelmúltig itt élt közöttünk, és aki oly sok mindent tud életről és halálról, poézisről és férfiasságról, barátságról és a szerelemről. S aki ezeken a hosszú téli, falusi estéken is az autonóm személyesség erejével tud megszólítani. S aki majd’ százéves matuzsálemi kort ért meg. Takáts Gyulára gondolok, a kortárs magyar líra doyenjére - Berzsenyi méltó kaposi utódjára. Berzsenyi, ó pannon géniusz, valahogy akaratlanul is összekötő szellemi kapocs errefelé: itt, a szomszéd házban született, a kemenesaljai Hetyén - Takáts Gyula meg, aki a ’dunántúli’ költők egyik legkiválóbbika volt, mindig is ápolta a hetyei poéta nehezen felejthető emlékét. Hol kezdő tanárként, hol múzeumigazgatóként, hol a Berzsenyi Társaság alapítójaként, hol meg örökös elnökeként. De leginkább civil költőként - értelmezve-folytatva, vagyis rendszeresen végiggondolva azt a poétái hagyományt, amelyet a hetyei-niklai remete hagyott maga után. Mert Berzsenyihez csak egyszer kell a szellemnek valóban megérkeznie - olyan az, mint valami nemes bor: tartósít és friss életet ad és nem ereszti többé hívét. (Mint hierarchikus maszk, épp idevágónak érzem egy adoma felidézését. 1993-ban, a hetyei Berzsenyinapra, először és utoljára, Takáts Gyula is befutott a „kaposváriakkal” ; ők is mindig ezen a napon tartottak Keszthelyen Berzsenyi-napokat a boldog emlékű Király Ági felejthetetlen szervezésében. Szóval Hetyén megvoltak a szokásos szereplések, versek, énekek, az ünnepi szónoklat is Alexa Karcsi orálásával, majd átjöttünk Berzsenyi emlékére koccintani az én öreg portámra valami jobbféle kissomlaival; s persze a népes társaság központja a fehéringes, örökifjú Takáts Gyula bátyánk volt. Víg májusi kedvek röpködtek, mint valami nyájas Berzsenyi-versben, majd felhangzott a főszereplő obiigát kérdése: Tudjátok, miért élek még mindig derűs lélekkel nyolcvankét éves koromban is? S az illedelmes csönd után rögtön maga adta meg a választ: Mert tizenhétéves koromban ittam utoljára vizet!) Takáts Gyula, aki matuzsálem-kori költészetének szerepjátéka szerint Csu Fu mester volt Drangalagban, szóval az ő életművéről a legnagyobb méltánytalanság volna itt valami rövid emlékezés formájában írni. Merthogy jelentős életmű az övé, vagy hatvan kötettel; verseskönyvekkel, regényekkel, tanulmány- és esszékötetekkel - azt 61
