Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Pete György: Takáts Gyula: Akit sohasem lehetett látni egyedül

csa, felemás viszonyunkat. Azt mondom felemás, paradox volt ez a viszony kölcsönösen. Egyrészt a tetemes korkülönbség miatt, másrészt egy tudatos elhatárolódás miatt, mely az új arculatú folyóiratot ki kívánta vonni a provinciálisnak érzett és gondolt, a pécsi folyóirat és szerkesztőség által természetesen vállalt „dunántúliság” befolyása alól. Programosan akartuk, hogy az Életünk különbözzön szerzőiben, tematikájában, hagyományaiban ugyanúgy, mint céljaiban, eszközeiben a támogatott stílusirányzatokban, műfajaiban is a Jelenkortól.

Ez nem azt jelentette, hogy kirekesztettük volna a tehetséges, színvonalas dunántúli szerzőinket, de nem engedte többé dominálni sem a helyiek, sem az országos rangúak írásait. Értéktisztelő alapon közöltük műveinket továbbra is, de nem rosta nélkül és alkalomszerűbben. Ez volt a „békés egymás mellett élés” különböző értékeknek, stílusoknak a minőségelv érvényesítésével. Kezdettől fogva az Életünk egyik megkülönböztető jegye volt. Sőt már elődjét, a 30’-as 40’-es évek írottkőét is jellemezte. Bár erős karakterét kezdettől fogva a nyugati emigráció egyes íróinak „visszahonosítása”, a neoavantgárd szövegkritikai ágának egyes művelői, a fiatal nemzedék pályára állítása stb. adta, a kezdetektől fogva a nemzeti elkötelezettségű alkotók társasága mellett ott voltak Weöres Sándorral és Tandori Dezsővel Takáts Gyula, Fodor András és mások versei, az objektív, tárgyias líra művelői, az egyetemes emberiségben, a világegészben gondolkodók is.

A Berzsenyi Társaság 1984-es újjáalakulása után - külön írást érdemelne ennek kapcsán az Életünk és Vas megye szerepe ebben a folyamatban - találkozásaink megsűrűsödtek. Ezóta talán még jobban tiszteletben tartottuk egymás „territóriumait”. Együttműködésünk alkalmai, keretei kibővültek, intenzívebbé váltak. Becsültük, tiszteltük egymást, de személyes viszonyunk nem mélyült el. Sohasem kértem tőle írást, de ha adott, mindig közöltem.

Megbecsülésem elsősorban annak a képességének szólt, ami a legállandóbb volt benne: a hihetetlen értéktisztelet és a fáradhatatlan szervezőmunka. Elnyűhetetlen volt, nem csak fizikailag, szellemileg is. Én mindig a szikár, nyakkendős, mellényes vagy ünnepi öltönyös Úrra emlékszem, így él bennem, Az ember, aki megnyit, bezár, koszorúz, emlékezik, fáradhatadanul ír, versel. Fegyelmező és fegyelmezett. Úri modorú, de kópés. Tanárba oltott gazdatiszt. Mindig mindenkit tanít, nevel, rendet tart félországnyi szellemi latifundiumán. Igazgat, tudja azt, mit várnak tőle a cselédek, pásztorok, juhok. Meg is kapják. Ki ezt, ki azt. Ami kell, ami jár. Nem marad adósa senkinek, nem is csoda, ha övéi mindig körülvették.

A második éles, mindig jelen való emlékem róla, hogy - talán éppen ezért - sohasem láttam egyedül. Mindig körülvették. O volt a központ, az állandóság, a folytonosság, az otthonosság. A működtető, a fenntartó. Patriarchális családfő. Mindig tudott másra figyelni, más baján segíteni, de legalábbis osztozni vele a bajban. Ha valaki hozzá fordult, tudta, kézben van az ügye, lesz valami megoldás. Biztonságot tudott sugározni és derűt. Ha valahová ment, úgy éreztem egy jégtörő hajó orra mar bele, hasítja a jégtáblákat, melyek szótalan kettéhasadnak. Mózes mehetett neki népével így a tengernek. A Vörös-tenger nem is tehetett mást, kettényílt (utólag okos zsidók ezt Jahvének tulajdonították).

Gyanítom otthon, főként a becehegyi estéken érezte csak, hogy maga van, de tudjuk, hogy ez sem igaz, hiszen szőlőt ültetett, bort készített, fogyasztott. Tehát végül is, ahogy Hamvas Béla írta, „ketten maradtak vele mindig, Isten és a Bor”.

59