Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

négyszögeit és karikáit, ádáz bogáncstüskéit. Olyan tökélyre jutott ebben, hogy elég volt egyetlen pillantást vetnie egy kész - vagy inkább: késznek mondott - nyomdai oldalra, és - legyen az egy fönt kezdő macskaköröm, tapadó gondolatjel vagy akár két fölcserélt betű egy hosszú szó közepén - rögtön a benne lapuló hiba ugrott a szemébe. Csak hát a tapasztalat arra is megtanította, hogy nem szabad a hibát sem csupaszon, önmagában nézni, életveszélyes lenne azt kijavítani a környezetének megvizsgálása nélkül, nagyon könnyen mellé lehet ezzel fogni, hisz esetleg épp ezen az amúgy szántszándékkal rosszul írt nyelvi alakzaton sarkallik a mű valamely döntő mozzanata.

Mindazonáltal tudta jól, hogy amit ő végez, csak afféle szellemi segédmunka, nem becsülte túl. Ha nem is értett egyet közvetlen főnökével, aki magát a szöveg- gondozást előszeretettel és aggálytalanul pusztán beékezésként emlegette, mintha az egész művelet csak annyiból állna, hogy egy kéziraton az írógép fogyatékos betűkészletéből eredő ékezethiányokat pótolja, azzal azért maga is tisztában volt, hogy ez a munka bizony a névtelenség jótékony takarásában zajlik, nincs hely a világon, ahol bárki is jegyezné az ő szöveggyógyító hozzájárulását. De ez inkább vigasztalta, nem is akart volna ennél többet. Szívesen meghúzódott ő az árnyékos sarokban, töltekez- vén a maga csöndes örömével. Jólesett vissza-visszarévednie némely dicséretes beavatkozására. Huszárvágására, csatanyerésére? Arra a tananyagnak is beillő javító munkájára például, amikor, észlelve, hogy a szerző néhány flekken belül éppen tizenháromszor írta le az akkoriban divatozó, minden más szót helyettesítő-kiszorító igét, ő ezeket ugyanannyiszor váltotta ki mindig valami egyébbel, mellesleg sokkal odavalóbbal és kifejezőbbel. Nem volt szokása, de ezt a pár lapot fénymásolatban büszkén el is tette magának. Büszkesége azonban akkor ért igazán tetőfokára, midőn - jó évtizednyi működése múltán - megszerezte magának a majdhogynem teljes függetlenséget. Már alig-alig, szinte csak kivételképpen kellett szamárvezetőnek csúfolt segédeszközeihez nyúlnia, kiépített önkörén belül kifogástalan biztonságban érezhette magát, tudta, amit tudott, hihetőleg különbül is, mint a szilárdnak mondott tanok hirdetői, ezeken hellyel-közzel túl is léphetett, szabadságában állt már, hogy a szokatlan szófűzések, különösségek iránt is megengedőbb legyen, akár fütyülhetett is az éppen soros nyelvészi kukorékolásokra, mert tudta, hogy mindezek múlólagos dolgok, s amit a tudósi csököttség ma még tilalmaz, hamarosan jogerőssé válhat, nincs hát miért kapálózni ellene, ha egyszer mindenki, egy egész nyelvi közösség helyénvalónak találja.

Igaz, ami igaz, némelyik díszpéldányt javítva gyakorta kicsúszott a száján egy-egy megengedhetetlen „Micsoda marhaság!” vagy hasonló, s látva az egészen elemi, ordító hibákat, eredendő vajszívűségét is meghazudtolva sűrűn szentségeit és bassza- mozott, néha asztala mellől is felugrott, úgy fakadt ki magában: „Na, ez is, úgy látszik, mindjárt az egyetemre iratkozott be, s kimaradt neki a nyolc osztály! Hogy a bánatban lehet ekkora sületlenséget állítani, ilyen életidegen következtetésre jutni ? Ekkora ökörséget is csak egy lángelme írhat le, egy parasztosan gondolkodó, természetes eszű soha!” - de ezenközben semmiképp, egyetlen pillanatra sem merészelte volna hinni,

150