Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

hogy amiért ő tisztán látja a szerzők hibáit, már különb is lenne náluk, fölöttük állna, fölébük kerekedne ezáltal. Meg sem kísértette ez a részegítő, csalóka érzés. Hát igen, ő nagyon is jól tudta, hogy azok a fennforgó esetleges hibák egy olyan nagyszabású és átfogó kigondolás, terv esendő részelemei csupán, amelyhez ő a maga gyönge eszével föl nem ér. Ámde azért azt is ugyanilyen jól tudta, hogy működésével nem kis mértékben segédkezik a kimunkálásban, részesévé válik a létrehozásnak. Ez mégiscsak tény. O sem valami senkiházi! Az, amit csinál, hiába nem jegyzik fel sehol, örökre megmarad. Kapcsolatban áll más elevenekkel, akármilyen láthatatlanul. Lelkiekben mindenképpen. S mivel az elkészült nyomdai oldalak mellé a kéziratelőzményt is mindig megkapta, ehhez már-már valóságos, ha úgy tetszik, tárgyi érintkezés is járult. Fogta, tapintotta a papírt, amin rajta hagyták ujjnyomukat, érezte szinte a kezük melegét. Láthatta a gyűrődéseket, piszokfoltokat, zsírpecséteket a papíron, láthatta a vércseppeket, mert igen, még ilyen, véres kézirattal is akadt dolga. Legtöbbjének eredetét-kilétét már ezekből a jegyekből is meg tudta állapítani, olyiknál az összevissza kamlizott, kézzel írt betoldások, olyiknál a hótiszta, ropogós papiroslapok, olyiknál a fölül piros, alul fekete gépbetűk voltak az ismertetőjelek. Láthatta, a csekély számú meghívottak egyikeként, áthúzott szavaikat, bekezdéseiket, láthatta föléírásaikat, agyuk kisüléseit, együtt lehetett velük a vajúdás óráiban, a megteremtés, világra segítés egész boldog küzdelmében, s ez el nem évülő nyugalommal, elégedettséggel töltötte el.

A mindent felrúgó, minden eddigit fölülíró fordulat napra pontosan három héttel nyugdíjaztatása előtt következett el. Ezen az augusztusi délelőttön is, amint azt hetente egyszer szokta, bevásárlóútjára indult kerekes tarisznyájával. Mindig a Rákóczi téri csarnokban kezdte, s csak ha valamit itt mégsem kapott meg, tért be még hazafelé pótlólag az átellenben üzemelő körúti kisboltba. Soha nem tervezte meg előre, mit fog vásárolni, rábízta magát a pillanatnyi kínálat nyomán támadt ihletére vagy az éppen esedékes árleszállítások csábítására. Most is, szokásához híven, ott állt valahol a csarnok közepén, és azon tanakodott, hol is kezdje.

Egyszerre valami egészen veszett ordítás ütötte meg a fülét, ide-oda verődött a nagy épület falai között. Pálmai először nem is tudta bemérni, honnan ered ez az el- bődülés, ki ordít és kinek, csak a buzogányokként suhogó, válogatatlanul becsmérlő szavakat hallotta, te trágyadomb, szemét és rohadék, zengett ott minden. A standok felől jött a szitokáradat, a jól ismert zöldséges üvöltözött és hadonászott a portékája mögül. Egy tiszta kis öregasszony állt előtte megszégyenülten, lehajtott fejjel, egyetlen szál kajla kígyóuborkával a kezében, tűrve szótlanul a neki címzett szidalmakat. Any- nyit lehetett kihámozni ebből a nagy felhorgadásból, hogy a zöldséges voltaképp csak gyanítja a lopási szándékot, de mivel reggel valaki már meglopta, mindenáron résen akar lenni, nem fogja hagyni, hogy egy nap kétszer is megrabolják. Pálmai alig tudta elviselni, hogy ennek a jelenetnek szemtanúja lett. Nem akarta, hogy így legyen. Valami mást akart, akármi mást, nem ezt. Ennél már az is jobb lenne, ha a föld most azonnal, fenyegető dübörgéssel megnyílna alatta. Első kósza gondolata az volt, hogy mindjárt odamegy, és kifizeti azt a nagy becsben tartott uborkát, nem ebben fog már

151