Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

gyermekded hibákat ejtenek nagy igyekezetükben, nem hitte, hogy egyben-másban veri őket, ami pedig az ő tudomása szerint általános iskolai s legfeljebb ha felső tagozatos tananyag. Erezte az anyanyelve szellemét, sugallatát, ösztönösen is tudta, hogy a magyarban mindent látni kell, mert a szavakban, alakzatokban a valóság egy-egy elháríthatatlan képe köszönt ránk. Ha például rossz vonzatot, elbicsaklott szórendet vagy valamilyen szerkezetvegyülést talált, szinte felszisszent fájdalmában, és szerényen jelezte is mindjárt a felsőbbségnek. Csak a vak nem látta, mire rendelte őt az ég. Nem is hagyták sokáig parlagon heverni, rövid úton átirányították a nyomda korrektori részlegébe. Eleinte csak bátortalanul, hosszas fontolgatások után, majdnem gyáván nyúlt bele a most már reá bízott szövegekbe, másfelől meg úgy hagyni sem bírta volna. Aztán - hogy felszólamlás nem jött, inkább (bár az alig-alig, hiszen jobbára észre sem vették, vagy pedig nem akarták nagydobra verni tulajdon ostobaságukat) dicséret és köszönet is a szerzőtől, aki hálálkodva nyugtázta a neki ismeretlen munkatárs áldó kezét - határozottabban állt be erre a működésre.

Nélkülözhetetlen munkaeszköze a Helyesírási Tanácsadó Szótár és az Idegen Szavak Szótára lett, ezek valamelyikét - ahányszor csak bármilyen gyanús dologba botlott, vagy valami másképp rémlett neki - rendre felütötte, így aztán menet közben is sok minden újat, édes titkokat fedezett fel és tanult meg, amit eladdig nem tudott. De idővel aztán már azt is tudta, hogy ezeket sem lehet ám vakon és nyakló nélkül követni, egyik sem szentírás, nem kőbe vésett parancsolat, megvannak a belső ellentmondásaik, és imitt-amott el is avultak (nem kis elégtétellel nyugtázta, amikor egy- egy újabb kiadásban megváltoztatva látta viszont azt, amit ő jobb meggyőződése szerint már korábban sem vett figyelembe). No meg olyan is van, hogy szolgai alkalmazásuk egyenesen tönkrevágná az adott szöveget, a szöveg különösségét, van tehát, kivált művészi igényű munkában, ami éppen úgy jó, ahogyan rossz, mert az akadémikus kívánalmakat, mondhatni, mint kutya a vizet, rázza le magáról.

Lassankint úgy kiélesedett a figyelme, úgy kifinomult az érzékenysége, hogy azt valóságos foglalkozási ártalomként tartotta számon maga is. Mert hát hiába próbálta tőle telhetőleg fékezni, türtőztetni ingerét, már nem tudott úgy semmilyen szöveget olvasni többé, hogy - bár vadászni éppenséggel nem vadászott rájuk - ne azonnal a mindenféle hibákba akadjon a szeme. A tartalom maga csak elmosódottan, foszlányokban, kétes valamiként járt ott az elméje hátsó tengelyében, nemegyszer előfordult, hogy amikor megkérdezték tőle, miről szól vagy hogy tetszett az az írás, amelyik épp átment a kezén, nem tudott semmilyen épkézláb feleletet adni (ahogy magának ezt megfogalmazta: egyik szememen be, a másikon ki). Könyvet sem tudott úgy, csak a maga gyönyörűségére olvasni már, mint más közönséges, jámbor és boldog halandó, hogy lépten-nyomon ne a minden rendű és rangú hibákba ütközzön, olykor bősz csattanással, s ceruzával a kezében - mert miként vannak, akik hatalmas kényszert éreznek egy idegen lakásban is, hogy a kissé ferdén lógó képet a falon vagy akár a házigazda félrecsúszott nyakkendőgumóját helyreigazítsák, ez vér kérdése -, éppolyan hatalmas kényszertől hajtva és éppolyan illetéktelenül firkálta ő bele a már kész nyomdatermékbe, hasztalanul persze, a maga különféle javító-lefülelő jeleit, vastagított

149