Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Kalász Márton: versei
KALÁSZ MÁRTON Perem ismét: e betonjárás a töltés fölött, lent e veszteglő teher vonatok? Gyíkocska halmazatlan, szorongva át lábunk előtt. Ugyanaz, a rejtekhely, mindkét peremen halmává kérgük fű. S a nap, ha nap - Istenem, volt így, tiltott árnyként, valaha s olyan, javas fényként bent mi a nap. Magányosan zúzódva, csak gyíkocska, hét Erénye ennyi: létnek, s mint e hét véget-nem-érő, halk ma újuló ült ürömnek. Olyvszem, magasan, ki - okra, vélnék, alkalmad vagy ott. Nincs, perc verőnk, s épp: szaván fosztanod? „Vida - kezdték Vitusként: télre rég e pap, nyelvben kiváncsiabb. Köztünk - szólítani. Csakhát keresztnév? Ne cseléd fél-nyelve, élne: félelem, konta - papunk éltes tréfáiképp. Nyelvek sebhelyein havunk, szorongás, te fényhájakép, adódtunk, Veit, ki egykor? Vitusban Vidos komiszul még, rá nap, mire Vida szegény, hírül ismét, tűrné ki - Vid, magát, s papunk vigasztalva, derűnkre: jó könnyezett. Vidáink - mennit „futtunk” is, mélyről, mondhatták, messziről kerülve hozzánk. Fonákja lett, épp könnyet ők láttak itt. Tengelyül? Szekérderék szép szó. Segítve, hagyván nyelvükön - terhe nyelvünk: Mint távol épp?” Veit (ónémet), „az eleven”. Knaur Lexikon 147 Ethosz - nyelv ( N É V | Á T É K )
