Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Albert Gábor: Legendák nélkül (jegyzetek)

rencz minden bizonnyal kitűnően tud angolul, a magyar nyelvvel azonban olykor nem tudott megbirkózni.

Az emberek szívesen gondolkoznak ellentétekben. Már csak azért is, mert legtöbben (vagy oly sokan) nélkülözik azt az alapot, azt az abszolútumot, amelyhez viszonyítva minden jelenség megkapja a maga értékét. De nemcsak erről van szó. A fehér a sötét háttérben világít, az ismert mellé állított ismeretlen is kap valami magyarázatot, értelmet. Amikor kettős arcképet próbálunk rajzolni például Petőfiről és Aranyról, ebből a szembeállításból, olykor persze igaztalanul, olyan következtetéseket is levonhatunk, amelyek talán igazak, talán nem, de mindenképpen tetszetősek, s ezekkel a szellemesség, a társalgás szintjén könnyen lehet operálni, értsd, babérokat aratni. Ezen a táptalajon az ilyesféle tudományosnak látszó okfejtések gazdagon tenyésznek. Gondoljunk csak a magyar zene nagy párosára, Kodályra és Bartókra, akiket az irodalom- és zene- történészek bosszúságára szívesen párosítanak az Arany-Petőfi kettőssel. Az irodalom területén maradva megemlíthetném még a két barát Goethe-Schiller és a két ellenfél Márai és Illyés párosítását. Vagy a távoli múltból a két egy célért harcoló, különböző karakterű reformátor, Luther és Kálvin kettősét.

Képmutatás volna tagadni, hogy minden ilyenfajta összevetésnek, a legtárgyila- gosabb, a legméltányosabbnak látszónak is rejtett célja, hogy az egyik felértékelésével a másikon elverjék a port. A kárvallottra, bárhonnan nézzük is, a legjobb esetben is szelíd sajnálkozással ráhúzzák a vizes lepedőt. Az egyik serpenyő mindig alább száll, mélyebbre süllyed, a kárvallotté viszont egyre magasabbra emelkedik, azaz könnyebbnek találtatik.

Thomas Carlyle miközben ezt az olykor kétséges eredménnyel végződő szembeállítást, a kettős jellemzést a francia forradalomról írt nagy munkájában elvégzi - A francia forradalom története /-///. -, nem is próbál a pártatlanság hamis színében tetszelegni. A két főszereplő pedig ki is lehetne más, mint a forradalom két emblemati- kus figurája, az olykor saját zsebére is dolgozó, rusztikus Danton, és az erkölcsi Formulákhoz ragaszkodó Megvesztegethetetlen, a mindig választékosán öltözködő Robespierre.

„Danton és Robespierre, a győzedelmes forradalom két főalakja, most egymással közvetlen szemtől szembe került - az 1794-es évekről van szó -, és el kellett dönteniük, hogyan fognak élni és uralkodni együtt. Könnyű elképzelnünk azt a mély, kölcsönös összeférhetetlenséget, mely ezt a két embert elválasztotta; hogy a szegény, tengerzöld Formula az asszonyias gyűlölet milyen rémületével tekintett erre a kolosszálisán hatalmas Valóságra, s ahogy nézte hogy vált egyre zöldebbé. A Valóság persze megpróbált nem rosszat gondolni a forradalomnak erről a főtermékéről, alapvetően mégis úgy érezte, hogy ez a főtermék alig több egy olyan főhólyagnál, amit a népszerűség fújt hatalmasra. Nem férfi, mellében egy férfi szívével, hanem szánalmas,

139