Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Albert Gábor: Legendák nélkül (jegyzetek)

*

Már egy hete olvasom Veress Sándor emlékiratát (A magyar emigratio a Keleten /-//. Budapest, 1878. Athenaeum), s mindig azzal az érzéssel csukom be a könyvet, hogy számtalan olyan rész van benne, amelyet ki kellene másolnom, s nem volna szabad a felejtésben erős emlékezetre bízni.

Veress Sándor szinte a debreceni kollégium iskolapadjából kelt fel és csatlakozott a szabadságharchoz, s annak leverése után török földre menekült. Miután Kossuthot Kiutahiába internálták, az emigránsoknak valamiféle megélhetés után kellett nézni. A katonák közül többen renegáttá válva a török hadseregbe léptek, de aki nem volt hajlandó megtagadni hitét, s ezek közé tartozott az egykori eminens debreceni diák, Veress Sándor is, annak Konstantinápoly török rengetegében munkát kellett keresnie.

„Haza mentem - írja emlékiratában [I. köt. 146.1.] magamra vettem egyetlen tisztességesebb öltönyömet, szegény, zsinóraitól s rangjelzésétől megfosztott honvé- dattilámat.

Zsebre tettem dr. Popovicstól Sumlán kapott ajánló levelemet, és bemutattam magamat Fontana olasz kereskedőnek, kihez a levél szólott, olaszul. - Nem tudtam még akkor, hogy egy charlatánnak ajánló levele rosszabb a semminél!

Ez a kereskedő elolvasta a levelet, és úgy látszott, bosszankodott rajta, pár perc múlva azonban egészen barátságosan megszólított: „parlate italiano signore”, erre én nem tudtam mást felelni, mint „non”. O németül nem tudott, az olasz ember, ha csak szerét teheti, nem tanul németül. Franciául én olyan nyomorultul tudtam, hogy alig értettem meg egyszerű kérdéseit. Azt azonban világosan megértettem, midőn azt kérdezte tőlem: „Érti-e a könyvvezetést?” „Nem.” „Volt-e valami kereskedésben?” „Nem.” „Hát mihez tud?” „Tanuló voltam, azután meg katona.” „Sajnálom, úgy mond, de miután semmihez sem tud, még beszélni sem tud, nem alkalmazhatom önt.”

Fülig pirultam szégyenletemben; szégyeltem, hogy 16 évig iskolázva, nem bírtam annyit tanulni, hogy valaki 22 éves koromban hasznomat vegye; megfordultam tehát s elballagtam haza rideg szállásomra.

Végig gondoltam egész életemet! Nem emlékszem rá, mikor adtak iskolába, oly kicsiny gyermek voltam! Soha életemben meg nem büntettek, oly jó tanuló, s oly pontos katona voltam, s íme most huszonkét éves koromban nem tudok semmit! Ügy van! Semmit, amiért egy falat kenyeret adnának!

Egész éjjel nem tudtam aludni, ez a borzasztó szó „nem tud ön semmit” Yxstrtex- ként üldözött s száz meg száz alakban jelent meg. Végre is megbarátkoztam vele; átláttam, hogy Fontanának teljesen igaza van és csakugyan egy végzett debreceni tanuló külföldön a szó teljes értelmében „nem tud semmit”. Semmit! Még beszélni se, még csak kérni se! - De egyet mégis tudtam: nem esni kétségbe, s annak tudata, „hogy

1S5