Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Albert Gábor: Legendák nélkül (jegyzetek)
A csonkított kiadásban viszont ez olvasható: Arcunkon csak mostfolytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, bogy a fogságból hazaérkeztünk. * (Ady istenhite) Dédi, azaz Kuncz Ödön előbb említett feljegyzéseiből a magam számára mindenképpen meg akarom menteni annak az estének vagy inkább éjszakának a befejezését, amelyet Ady tiszteletére Dadi, Kuncz Aladár rendezett. A pezsgős vacsora hajnalig tartott, s „reggel 6 óra felé - írja beszámolóját Dédi - elkerültünk egy Teréz körúti kávéház szeparéjába, ahol Szőnyi Géza pianínójátéka mellett fogyasztottuk el a korhelylevest. Szőnyi eljátszotta Ady kívánságára a „medvetáncot”. A tánc bizarr ritmusa Adyt is megmozgatta, tagba esett [tagbaszakadt], széles vállú termetével a szoba közepébe ugrott, és egyedül lépkedte ki a medvetáncot. Majd visszatért asztalunkhoz, ahol csak Laczkó és én képviseltük a józanságot, és legnagyobb meglepetésemre felköszöntött bennünket, a két józan és spisz-szalmaözvegyet. Nagyon hangsúlyozta beszédje végén az Istent, mire én a beszéd után - nem ismervén még az Illés szekerén-t - tréfásan megjegyeztem. Miért beszél az istentagadó annyit az Istenről? Erre a megjegyzésre Ady Endre elkomorodott, láthatóan kijózanodott, s most már hozzákezdett egy nagy, mélységes beszédhez, amelynél megragadóbbat, szebbet sohasem hallottam.... A beszéd gondolatmenete az volt, hogy az én istenhitem nem más, mint megőrzése annak az Isten-képnek, amelyet Édesanyám vésett gyermeklel- kembe. Kritika, meghasonlás nélkül elfogadása az útravalónak, amelyet a szülői gondos kéz tarisznyámba rakott. Az ő istenhite azonban más. Ő konokul és gőgösen eldobta magától a gyermekkori Istent, megtagadta őt. S aztán szörnyű szenvedések, nélkülözések árán ismét reá talált. Az ő hite az igazi hit. Mert Istent csak élettel, szenvedéssel lehet megérteni, megőrizni. Ady és Dadi nagyon is érezték és értették egymás lelkiségét, irodalmi kultúráját. Dadi őszinte, odaadó és kritika nélküli rajongója volt Ady zsenijének...” (Bágyoni Szabó István: Az idő festett orcái. 203-204.) (Nyugat tette magyarrá a magyart) „Magyarrá a magyart... kétségtelenül nyugat tette. Ide [a Kárpát-medencébe] érkezve vált igazán mássá, itt kapta a legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavágnia; azt hogy ki, azt itt tudta meg úgy, hogy tudtára adták.” Illyés Gyula írta ezt 1938-ban. (.Magyarok I. 265.1.) Ez a „súrlódás” volna önismeretünk forrása és alapja? Meglehet. Nem ártana azonban, ha a történelem kissé óvatosabban bánna az önismereti kurzus adagolásával. Mert ha így folytatja, az egymást követő Trianonok súrlódásába könnyen bele lehet...(legyünk kíméletesek!)... rokkanni. 134
