Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 13.)

zenhat kilométerre volt, és rendszeresen velük mentem egyikük biciklijének a vázán rázkódva. Előfordult, hogy béreltek nekem is biciklit. A piactéren, Grünfeld Sándor kölcsönzőjében, napi nyolcvan fillér volt egy kerékpár. Könnyen kifizették az urak.

Jövet-menet megálltunk Balázs bácsinál egy üdítő italra.

Eszembe jutott, hogy 1951 novemberében láttam utoljára Balázs bácsit, éppen a püspökladányi piactéren. Egy földre dobott zsákdarabon eladásra váró halak vergődtek, mellettük meg Balázs bácsi állott - mezítláb. Lábujjai körül megolvadt a novemberi dér.

Többször nem láttam. Azt hallottam, kuláklistára tették.

O mesélt hajdanán olyan sármányról, jégmadárról, nádiposzátáról, amelyik a víz fölé benyúló ágakról lesi a zsákmányt és onnan veti magát a hortobágyi vízbe, lecsapva egy küszre, keszegre.

Felnéztem az égre, de természetesen nem láttam már a tolmácsnő harcoló madarait. Röpködhettek azonban azon az égtájon kárókatonák, pelikánok, sirályok, amelyekről olvastam, hogy halászó madarak. Könnyen lehet, hogy azok valamelyike ejtette ide ezt a halat.

Elhatároztam, hogy lefényképezem.

Amíg kibontottam tokjából a szerkezetet, eszembe jutott, miképpen kerültem én ötvenegy novemberében Püspökladányba Budapestről, ahol akkor katonai újságíróként dolgoztam.

Olyan ideges lettem, hogy leejtettem a gépet. Azután hosszan vacakoltam az idegen szerkezettel, amíg azt remélhettem, hogy sikerült működőképes állapotba hoznom.

Mégsem használtam. A hal ugyanis most már nem neszeit, nem moccant. Elpusztult. Ebben az állapotában nem találtam alkalmasnak arra, hogy fotóművészkedésem tárgyává tegyem.

Ekkorra olyan forróság járt át, mintha a pokol tüze égetne. Bennem lobbant villámok vakító fényei világították meg a kifürkészhetetlenül rejtélyes, de nagyon jól megrendezett káoszt, amely idegeimbe ágyazódva képviselte és képviseli létezésemet születésem óta.

Az jelent meg képzeletemben, amint 1951 őszének valamelyik estéjén betoppantam gyerekkori nevelődésem színhelyére és katonatiszti zubbonyomból pálinkás kulacsot húztam elő. Öntöttem nagyapámnak és magamnak s koccintottunk. Tudtam, hogy nagy jót cselekszek, hiszen ritkán látott vendég volt nálunk a pálinka. Aratópálinkáról tudok, meg arról, amit disznóöléskor eresztettek le hajnalban az akol körül harci alakzatba rendeződő férfiak.

Komoran, majdnem ünnepélyesen vette szemügyre poharát nagyapám, s azt mondta: „Tulajdonképpen reggel jó a pálinka, fiam. - Felhajtotta, köhintett, azután édesded mosollyal előbbi szavaihoz fűzte: - Meg most!”

Egész arca, benne szürke szemei ragyogtak a szűzen született derűtől s még teljesen megfehéredett és elvékonyult hajszálai is, mintha nevettek volna. Örültünk egymásnak, mint ilyenkor természetes. Egészségről, rokonokról váltottunk szót, közben asztalhoz ültünk, mint ilyenkor szintén természetes. Amíg az ennivalót szétpakolta

122