Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 13.)
pírkosárba. Amikor jelezték Párizs atomhalálát, akkor egyik tábornok azt kiáltotta, hogy „Nem!” és összeroggyant. Szünetet rendeltek el, bejött egy csapat olyan katona, amilyet ma látott a szállodában. Vezetőjük az időközben talpra állított tiszthez lépett, letépkedte ruhájáról a kitüntetéseket, meg egyéb díszeket. Azt hiszem, ez azt jelentette, hogy lefokozták. Két fegyveres kivezette a megtépázottat és folytatódott a játékháború, amiben csak ez a mozzanat volt felnőttekre jellemző. - Befejezésként hozzátette: - Sajnáltam azt a lefokozottat, de hát ilyen a háború, vagy a háborúnak látszó hadifurfang. Derű bujkált a szavaiban. Jogosnak éreztem és átvettem a tónust. Előadtam, hogy én is jártam a harmadik világháborúban. A Néphadsereg szerkesztőségében dolgoztam, az ötvenes évek elején, amikor azzal a hírrel riadóztattak bennünket egy éjjel, hogy ledobtak egy amerikai ejtőernyős deszantot a budai hegyekben, és azt kell megsemmisítenünk. Későbben kiderült, hogy nem csupán mi, újságírók megyünk a csatába, hanem a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében tevékenykedő valamennyi, Budapesten szolgáló tiszt és katona. Mi, akik a szerkesztőségben gyülekeztünk, megkaptuk ott elzárt fegyvereinket, sisakjainkat, gázmaszkjainkat, egyszóval mindent, amit nehéz volt cipelni, működtetni, de amit az ellenség leküzdéséhez rendeltek a megfelelő előírások. Nem azonnal indultunk azonban harcba, hanem előbb egy laktanya udvarába vezényelték a riadó valamennyi érintettjét, és ott Hazai Jenő vezérőrnagy, a Politikai Főcsoportfőnökség helyettes főnöke mikrofonba olvasott egy hosszú részletet A volokalamszki országút című szovjet háborús regényből. Ezt úgy értelmeztem, hogy ezentúl bibliaként szolgál majd a könyv az ütközetbe induló mindenkori katonáknak. Rettenetes volt részt vennem abban a revüben. Szégyelltem magam, amíg a kommunisták tábori főpapját hallgattam. Nem volt szava a történethez a tolmácsnőnek és egyéb módon sem nyilvánította, miképpen vélekedik a hallottakról. Továbbra is a terepet tanulmányozva lépkedett a kicsiny hantok között. Már ott tartottam, hogy valamilyen tompaságnak, humor iránti érzéketlenségnek kell, hogy véljem a tolmácsnő hallgatagságát, amikor szinte letaglózott egy teljesen ellentétes jellegű, bennem támadt felismerés. A részemről mutatkozó tapintatlanságot ismertem fel ugyanis! Tapintatlanság? Otrombaság! Mért nem állok én Hazai vezérőrnagy elé és mondom a szemébe, hogy nem tetszett a műsora! Persze, hogy nem merném. Ellenben a vezérőrnagy nevét meghurcolva sztorizok a dologról egy hölgy előtt, akinek - talán - imponálni is szeretnék ezzel. S még jó, hogy a hölgy a tudatlant játssza. Az is lehetséges ugyanis, hogy személyesen ismeri a magyar tábornokot, hiszen Rostockban és egyebütt sok szocialista tábornokkal találkozhatott, mint bizalmas minősítésű tolmács. Te jó ég, mibe szaladtam bele! Tudniillik úgy is fogalmazhatunk, hogy sunyin, orvul rátámadtam saját országom 116
