Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
A férfi hangja akadozni kezdett. Hirtelen felidéződött benne az a kép, ahogy ott feküdtek egy nem túl szép albérlet, nem túl elegáns kanapéján. Nevetségesnek látta magát, ahogy egy tinilány behálózta, ráerőltette az akaratát. Ahogy lépésről lépésre elvesztette önmagát.- Mert játszadoztál velem. Simogattál. Én meg hagytam. Nem úgy fogdostál, mint egy ártatlan szűzlány. Egészen addig hergeltél, amíg el nem vesztettem a fejem. És én is tizenöt évesnek éreztem magam.- Tizenöt én voltam, te huszonnyolc! A férfi erre nem tudott mit mondani. Csak azt ismételgette, hogy hát, hát, hát... Dagályosnál dagályosabb gondolatai támadtak, nem mert kimondani olyasmit, hogy menedéket keresett a szépség mellett, nem elpusztítani akarta... Aztán kitalálta, hogyan tisztázhatja magát. Nem szerette a vesztésre álló helyzeteket.- Hiába magyarázom neked, hogy mennyire szerettelek, évekig írtam a leveleket! Hiába. Soha nem jött válasz. Egyben kaptam vissza az összest! Felbontatlanul, mint egy rohadt olasz melodrámában! Én szerettelek. Nem is tudom elmondani mennyire. A nő tekintete elárulta, hogy most nem tudja, miről beszélt a férfi. Sok mindenre felkészült, hazugságra, túlzott pátoszra, csak erre nem, úgy érezte, sarokba akarják szorítani a szerelem felemlegetésével. Csak torz férfiakat tudott felidézni magában, bohócokat, pozőröket, akik anélkül akartak elvenni tőle valamit, hogy bármit is adnának. Hárítani kezdett, vádaskodni védekezésképp.- Milyen levelekről beszélsz? Ne hazudj itt nekem! Egyet sem kaptam. Legalább most ne hazudj, kérlek! Lassan, kissé fájdalommal a hangjában beszélt a leveleiről a férfi. Annak idején ő sem tudta, miért írja őket. Nem várt választ rájuk. Nem is kapott. Az üres lapok, a toll, a félóra, másfél óra körmölés rituálissá vált számára a zárkában. Majd két éven át minden vasárnap apró betűkkel írt tele két lapot. Hét közben, ha néha csend volt, folyton fogalmazgatta magában a gondolatait, vázlatot nem írt soha, egyből a lapra öntötte az érzéseit. Félelmekről, vágyakról írt. Firenzéről, hogy ott élne legszívesebben. Hogy miképpen csúszik át az álomvilágba nap, mint nap... Nem a nőnek írta, csak neki címezte. Kinek írhatott volna? Ügy érezte, másképp meghalt volna. Mert mi volt neki az a kislány? Maga sem tudta. Irta sorra a leveleket. Vasárnap délelőtt érzelmi életet élt, így nevezte őket.- Anyád adta vissza. Itt őrzöm őket az öltözőszekrényemben.- Anyám? - csodálkozott a nő. - Mi dolgod volt neked anyámmal? Öt is megdugtad?- Ugyan már! Semmi közöm anyádhoz. Amikor kiengedtek, becsöngettem hozzátok.- Becsöngettél?- Téged kerestelek... A nő a meglepetéstől meg sem tudott szólalni, nyelt egyet, majd mélyen beszívta a levegőt és lassan, szavanként tagolta a mondatokat.- És... itt... őrződ? Miért pont itt? 70
