Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Végh Attila: Szavak, örök visszatérés

V É G H ATTILA

Szavak, örök visszatérés

A sikeres norvég író állandóan irodalmi estekre, felolvasásokra és kötetbemutatókra jár. Felesége, amikor elhagyja, egy cetlit hagy maga után: „Mert hiányoznak a szavak”.

Virrasztó szívét megszúrja valami. EJECT. A Nap Leventétől ma reggel kölcsönkapott film lemezét visszateszi tokjába, és kimegy a kertbe, hogy végiggondolja a dolgot.

Végiggondolni persze lehetetlen. De ha a szavak útja fölsejlik, talán az is valami. A lélegző szövedéket láthatatlan ösvény fúrja át. Virrasztó már régóta érzi, miféle tisztást keresve. De ha utánamegy ennek a pillanatnak, ennek a fájdalomnak, talán megértheti, miféle vadont küzdenek le a napvilágra került szavak.

Elamar kiderül: kerti széken üldögélve, a téglafalra futó vadszőlő-leveleket bámulva nem lehet megérteni. (Még ha ugyanúgy pirosodik is, ahogyan régen egy másik szívbajos költő kertjében.) Ide erdő kell.

Egy óra múlva a Börzsöny nyugati szegletének bükkösében gyalogol Virrasztó, erős emelkedőn; pihenőhelyet keres. Hangosan dobol a mellkasa. „Mert hiányoznak a szavak.”

Egy nyiladék szélén korhadt magasles. Fölmászik. Jól rálátni a hajnalban átváltó vaddisznóra, a vezértehene után kullogó, rigyető szarvasbikára.” Semmi mozgás. Nappal van, a mélyben pihen a vad.

„Megérteni, amit a nyelv az ittléttől visszavesz. Meglátni a művész érző pillantása mögött a könyörtelenséget, a szépséget játszó hideg önzést, az íróiét múlhatatlan, mozdulatlan centrumát.” Rekedten károgó hollópár húz messze a magasles fölött. „Megfizetni az érzékenység árát. Jóvátételt és büntetést azért, mert költő vagyok.”

Itt bevág egy régi kép: a gimnazista Virrasztó szovjet gyártmányú Zenit fotópuskájával - a vázon háromszázas, tűrhető rajzolatú teleobjektív - egy szeptemberi hajnalon belép a nagykovácsi erdőbe. „Átlényegülés.” A küszöbön túl minden más. A városlakók ezt nem értik. Ok nem tudják érezni a levegőt, a zajokat, képtelenek szél alá kerülni, fogalmuk sincs róla, milyen, amikor az erdő jár az emberben, ezért amikor ők az erdőn járnak, akkor sincsenek ott, csak valami meghosszabbított városi sétát tesznek, cipelve magukkal rengeteg fölösleges, civilizált gondot. Az erdő titkos kapcsolatrendszere nem fogadja be őket. Az őz ugatva megugrik, a kosborok bokor alá bújnak, a darázsölyv másfelé vitorláz.

De nemcsak a tompaságnak, az érzékenységnek is ára van. Innen nehéz visszatalálni az emberek közé. És aki nem talál vissza, az is elveszett.

51