Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Végh Attila: Szavak, örök visszatérés

Ezért, hogy az írás megértéséhez az erdőt választotta, és ezért gondolkodik az írásról itt, ahol elég volna csak érzékelni. „Széplelkű gyilkos, szeretetteljes vámpír. Hol a szeretet? A szavakban. És ezeket a szavakat könyvekre tartogatom. Szeretteimtől szívom el. A versekbe, novellákba félretett fényért nekik sötéttel fizetek. Hogyan hívhatnám vissza magam ebből a vadonból?”

A helyzet egyre rosszabb. „Már amikor egyedül vagyok, akkor is költői, ripacs módon önmagámnak tartok szónoklatot, egy szürkületi magaslesen.” Szerencsére egy fiatal szarvasbika visszahozza. Kilép a fák közül és beleszimatol a levegőbe, de hiába, szélcsend van. Nézelődik a bika egy darabig, aztán elszánja magát, kilép a nyílt térre, szaporán átvág a nyiladékon, elnyeli a sötét.

A költő lemászik a létrán. Már tudja, mit kell tennie. El kell mondania, hogy fontosabb a beszéd, mint az írás. „Megtévesztett, hogy az írás útja is tüskebozótban vezet.”

Vaksötét van, mire hazaér. Nézi tovább a filmet. A nő végül is egy fotósért hagyja el a férjét. „Vele legfeljebb a képek hiányoznak majd.” A film vége or- pheuszi próbatétel. A fiúnak el kell indulnia egy oslói utcán, ki a záróképből; nem szabad hátranéznie, követi-e a nő. És mint a szent dalnok, ő is elbukik. A narrátor pedig így zárja a filmet: „Látják, milyen furcsa? Ez csak egy film volt, mégis fáj”.

Almában Virrasztó kínzó kökénybokrok sűrűjében menekül valami erő elől. A tüskék szemfogain vércseppek csillognak. Hirtelen fölülről lát mindent. Látja, hogy rossz irányba menekül, egyre reménytelenebb bozótos várja. Most megint fordul a kép. Alulról, a föld alól nézi a jelenetet, a bozótárny égre vetül, vércseppek csillagtérképe remeg odafönn. Aztán kiderül, hogy ez a térkép valójában titkos jelekkel rótt pergamen. Egy szerződés, amelyet még hajnal előtt alá kell írnia. Fehér öltönyös alak lép elő, bemutatkozik, tollat nyújt felé. Eugen Saturnalisnak hívják. Virrasztó átfutja a szerződést. Az áll benne, hogy megkapja a múltat a jövőért cserébe. Valaki a távolból őrjítőn nevet, Virrasztó a tollért nyúl, de karja füstölgő puskacsővé változik, Eugen Saturnalis elterül, fejéből dől a fény, elmossa a csillagokat, a bozótot, elárasztja a szobát.

Az ébredés előtti utolsó pillanatban, amikor az álom már felszívódott, de emléke még él, Virrasztó úgy érzi, megmenekült, folytathatja fájdalmasan szép útját ég és föld, múlt és jövő, írás és szeretet között, és talán igaza is van, talán szervezete valóban visszautasított egy gyilkos ajánlatot, de ha így is volt, már semmi jelentősége, mert amikor a szobafény és a migrén végképp fölébreszti, már nem emlékszik semmire, és nemcsak az álom tűnt el nyomtalanul, hanem az előző nap is, mintha nem is lett volna, még arra sem emlékszik, hogy elfelejtett valamit, hogy kiesett egy teljes nap, bevesz egy pirulát fejfájás ellen, kávét tesz föl, csodálkozva nézegeti az ismeretlen dvd-t az asztalon, hogy kerül ez ide, aztán szórakozott mozdulattal betolja a lejátszóba.

52