Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Ambrus Lajos: Portré felhővel

AMBRUS LAJOS

Portré - felhővel

MUTATVÁNY EGY MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ- REGÉNYBŐL

A bolondóci castellino egyik emeleti szobájában a színes, elzászi tapétadíszletek közt vonalas, már-már dilettáns kéztől származó ceruzarajz állt. Fiatal, komor férfiút ábrázolt.

Az elnagyolt, mégis feltűnő lényeglátással rajzolt gyorsportrét az Öreg Kutya ötödik születésnapja körül váratlanul fekete gyászszalaggal vonták be: „A Cőte d’Azur rögeibe temették el örökre!” - jajdult fel szinte mindig ugyanazzal a grammatical fordulattal öreganyja, ha hetente legalább egyszer, rituális szeánsz, odavonszolta a berámázott képhez.

Arra viszont gondosan ügyelt, hogy föltűnő sajátossággal pörgesse az idegen nevet: „koótdázürrr”, úgy, mintha a gyászhír legfőbb nyelvi attrakcióját közölné. Pedig a kísérőszövegben különleges nevek és még különösebb távlatok hullámoztak; ilyenek, mint Antibes, Toulon és a Gien-i félsziget. És így tovább: a legtöbbet emlegetett Hyeres, aztán az Avenue Beuregard vagy Nizza.

Es hát a tenger! A misztikus borzongások és ezoterikus tónusok ezüstszürke éghajlatai. Olajfák, szamócafák, cédrusligetek - szeretett píneák és csodált törpepálmák. Kányafák és mirtusz - s ha kényelmesen elidőzünk néhány percecskét, egy csodás növény illatfelhőiben lubickolhatunk a kámforfa (Cinnamomum camphora) a maga titokzatos távlatokat és egzotikus tájakat sejtető fűszeres bódulataival - ezek voltak egy gyakori, és mindig könnyekkel végződő megemlékezések földrajzi és botanikai mellékszereplői.

Ó a könnyek - az Öreg Kutya mintha nem tudta volna öreganyja súlyos és állandóan hangoztatott létigazságát: azt, amit a legendáriumok szerint sokszor és kér- lelheteden ridegséggel vágott a portré alanyának állandóan ismételt fiúi kérésére: „L!n pretre défroqué! Jamais!” Nem tudta, de később megismerhette, hogy ezekre a megmásíthatatlan tiltó szavakra és kitörésekre a papságot odahagyó bujdosó drámai módon reagált; azt írta a naplójába, miután a messzi, egzotikus tengerparti fövenyen kiitta a méregpoharát: Még 24 órát maradok életben, és mindenütt

megfordulok. Följegyzéseimet és leveleimet elégetem, Csak a múltamról írt visz- szapillantást és naplómat hagyom épen. Fölkérem egyik szomszédomat, hogy juttassa bajtársaimnak emlékül. - Közeleg az óra. Mindent megtettem, amit még tenni akartam. Nyugodt vagyok, szinte boldog. - Amint késő este szobámba tértem, kinyitottam az ablakot. A csillagok ragyognak az égen, mintha testvérükre mosolyognának, kit magukhoz várnak. Megkértem őket, hogy adják át búcsúszómat távoli hazámnak, családomnak, bajtársaimnak. - Kettőt ütött az óra éjfél után... Most már vége. - Isten veled, te élet a földön!... Még csak egy perc és nem vagyok többé bujdosó...”

1