Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Ambrus Lajos: Portré felhővel

De a tengeri állatkák mellett mindig lebegtek ott bizonyos „határtalan horizontok” is. Az Öreg Kutya szeretett minden lényeges dolgot összefoglalóan a közbeszéd fölé emelni és így megjelölni: „határtalan horizontok”! Különösen mióta egy vándorte- ozófus előadását hallotta egy emlékezetes, zsúfolt-fülledt összejövetelen, ahol a természet erőinek tanulmányozásáról, majd a véges és végtelen összefüggéseiről beszélt egy extrém külsejű férfi, bár az emberi extremitás érdekelte őt a legkevésbé: Merthogy az Öreg Kutya soha semmit nem adott semmiféle külsőségre.

Öreganyja bolondóczi elbeszéléseiből a gyermeki lélek „horizontjaiban” egy valóságos, hús-vér figura jelent meg ragyogó, spártai jellemmel és nagyon is körülírható szomorú történettel. Sőt, hősi és még tragikusabb múlttal - a szövegből mégis minduntalan színes, pöttyös rákok és csigák bújtak elő, különféle misztikus kék, sárga és lila halak úszkáltak minden irányból, ahogy a víz áthatolhatatlan mélységeiben vagy mint álmainkban, lusta mozduladanságban lebegnek a Földközi-tenger meleg vizeiben. A frutti de mare, a kagylók, a tonhalak és szivacsok és korall, a finom puhatestűek és egyéb csodalények szivárványos serege.

S ekkor megmagyarázhatatlanul, de mégis felejthetetlenül csípős, sós vizet érzett a szája. Antibes, a Cőte d’Azur rögei!, hiába könyörögtem neki, térjen észhez, maradjon pap és jöjjön haza - magyarázta a franciát magyarral keverve az öreganyja. Citromfüvek, laurusok, ruták-jázmin-herbafüvek, vágta rá szemét lehunyva az Öreg Kutya belső monológjaiban - a legéteribb pillanat az volt, amikor az asphodelus albus bódítóan hűvös, alvilágot idéző illata tekeredett az orra elé. És mindezek a túlérzékenységet demonstráló belső remegések akkor szabadultak el leginkább és szakadtak fel szinte a semmiből, a legkevésbé sem a közelből örökké szitáló tátrai ködökből, amikor a szakállas, magas homlokú férfit ábrázoló portréra pillantott.

A keretből valóságos és áthidalhatatlan távolságokat érzett. Nem volt, nem lehetett a főszereplővel leírható viszonya, hacsak az nem, hogy apjának fivére volt. A ceruzarajz nagyon egyszerű kép volt, de profilkép, így aztán az arc a keretből kinézett a semmibe, és valahogy mindig az volt az érzése, ez a szem rejtélyesen egyedül és örökké csakis őt vizsgálja. Bárhová állok, ülök, esetleg bújok, vagy tekergek - mindig engem bámul.

Különös, noha soha nem találkozhattak, hisz a szereplő még születése előtt elment, mit ment, szedte a sátorfáját és álruhában menekült át a líneán, mert halálra keresték, hogy aztán ott lelje halálát - ugyanakkor tízéves korára már manierista-ana- tómiai pontossággal ismerte a fickót, annyi elhajigált grafitmásolatot készített róla. Ujjai még öregkorában is, seregnyi elképesztő könnyedséggel festett-rajzóit démo- nikus portrésorozat elkészülte után, sőt, egy tragikus illúziónak tartott élet vége felé is halálos biztonsággal emlékeztek erre a tüskésre nyírt hajra és annak ezernyi árnyalatára. Az Öreg Kutya kezébe, mint valami születés előtti homályos üzenet, szinte bele volt égetve a fül profán vonalának a rajza, az apró, nem túl mélyen ülő szem, benne az enyhén fölfelé sodrott bajusz állása, amely egyáltalán nem hetykeséget vagy kivagyiságot sugallt, ellenkezőleg - szelíden, mégis dacosan ült a rövid, tömzsinek tetsző orr alatt. Ez utóbbi volt az a bizonyos, nevezetesen szerencsétlen orrmetszet, amely a család legtöbb férfi tagját oly kellemetlenül és előnytelenül jellemezte (akárcsak őt magát): az orr tömpesége, egyszersmind az orrlukak szélessége. A gyorskészítésű profilrajz ellenére a kerek fejformájú portré mégis valami mértéktartó elegancia és bizonyos vulgo-vulgarice profanitások együttes keverékét hordozta.

2