Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Kelemen Lajos: És a harang holnap is szólni fog
a KELEMEN LAJOS És a harang holnap is szólni fog CSOÓRI SÁNDOR: HARANGOK ZÚGNAK BENNEM A múlandóság szülötte, az idő: kegyetlen teremtmény, két tenyere, a múlt és a jövő, vasmarok és ígéret gyanánt fogja közre a mát, amelyben hangok, illatok, színek, lel- kesültség és fájdalom, csodálat és elbizonytalanodás, és Isten tudja, még hányféle számvetésre érdemes jelentés, tüzes és salakos tartam kavarog az öröklét vagy a végesség tárgyaként. Hogy melyik a boldogítóbb vetület, áhítandóbb létsík, talán ne firtassuk. Mindenesetre az egy utcáju zsarnok, amiként Ady nevezi az időt a Hiába hideg a Holdat írva, a maga testetlen mivoltában semmivel sem kevésbé inspirativ múzsa, mint egy fáradtságbíró, eleven Euterpé; ha gondolataidba fészkel, nemigen szabadulhatsz tőle. Kedvére kénytet; makacs kényszereinél csak a hiánya szorítóbb. És nincs eszmélet, amelybe e hiányérzet előbb-utóbb bele ne égne. Tehát: szabadulni az időtől, avagy együtt szökni vele? Az unos-untalan körbejáró kétségbeesés és vágy kavargásából a poéták szavai (a legkorlátlanabb reménységűeknél tán még a kötőszavak is) az örökkévalóságra mutatnak. Más portéka azonban a vágyott irányba forduló delejtű és más a szerencséseknek jutó bátor kétely, amelynél alig akad hatásosabb szer a rövid távú bizonyosságok ellen. Ha egy verseskötetben az isteni instrumentum zenéjéről, a harangszóról recitál a költemény, akkor várhatólag Isten maga is megjelenik a szavakban, s amint ő megjelenik, a könyv valamiképp az idő és az időnélküli örök békíthetetlenségéről fog beszélni. A harangszó különben nagyszerű szignálja az időnek is és az időtlennek is: a tegnapiakra emlékeztet, és reménységgel tölti el az embert, hogy holnap, holnapután is megkondul a harang. Ez a hang voltaképp a maradandó kiáltása az időben. Harangok zúgnak bennem - mondja Csoóri Sándor. Az ő költészete az utaknak abból a kereszteződéséből nőtt ki, ahol a magyar poézis úgynevezett képviseleti iránya (a nemzeti felelősség és az ősök új reggeleket ígérő üzenete) találkozott a nyugati versáramlatok egy sajátos ágával. Azzal a széptani hajtással, amelynek népies reminiszcenciáiban (például Lorcánál) rokonságra lelt a szürrealizmus, s amely halmozódó feltételes mondatain át próbált állást foglalni az egyén izgatott akarata és az élet irracionalizmusa mellett. A különös az, hogy milyen természetességgel tud visszatérni ma is a népköltészetből megőrzött és a nyugati példákból nyert nyelvi sűrűséghez, miközben a próza szabadsága is az övé; megrajzolt mélységei mellé majdhogynem mindig megrajzolja olvasói számára e mélységek megszerzésének útját is. Versei úgy hatnak, akár egy-egy duett; soha le nem mondani az ősiről, el nem ejteni az újat, s a közös hang további tanulsága szerint dehogyis lehetetlen a felületi élmények és a lírai örökérvényűségek összepasszítása. Sőt, némelykor mintha egyik sem érne sokat a másik nélkül. Hagyomány és aktualitás - meglehet, nem is efféle kategóriák, hanem az összecsengés képes igazán felragadni, felénk sodorni a világot. 78
