Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Kelemen Lajos: És a harang holnap is szólni fog
Véletlen-e, hogy költészetünkben ez idáig tán senki nem adott Berzsenyiről oly plasztikus, oly hű verses képet, mint Csoóri - s micsoda felütéssel! „Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba! / Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.” S véletlen-e, hogy versvilágában - minthogy maga hozza elő őket - Corso vagy Saari- koski egyaránt ösztökélő név. Harangok zúgnak bennem - ez úgy hangzik, mint amikor egy határhoz érkezik a lélek. Mint amikor a jelenségek ide-oda kanyargó labirintusában egyszerre csak rátalál arra az ösztönszerű és kiiktathatatlan érzésre, melyet saját otthonos miliője iránt táplál: világosságra szomjas és haza akar érni. Döntenie vagy válaszolnia kell - hát megszólal a harang. A harang, amely félreverve ijesztő, délben emlékeztető és imára hívó, és másképp kondul temetéskor, és újra másképp, ha a nagyságot üdvözli. A tradíció szerint a templomi harangot Paulinus püspök találta fel: az álmát benépesítő angyalok csilingelő virágkelyheitől ihletve. Ezzel szemben Csoóri Sándor kampa- nológiája: egyszerre érces és melankolikus, és egy lélegzetre a kétely és a szóba vetett hit hangja. Elszélesedő nyugalom, szenvedély, s az élethez fűződő feltáratlan rejtelmek értésének kísérlete. Figyelemre szorít, méghozzá az egyik legösz- szetettebb erő, a kontraszt révén. Miért érdemes élni? A természetért, a nőkért, a művészetért? S nem mutat-e rá Csoóri Sándor a természet közönyére, csalódásokra, a szó, az engedelmesen alkotó kéz erőtlenségére? Mintha az ellentmondás révén kerülne minden a helyére, s ettől kelnének új életre a végletek, s az olyan termékeny monumentumok, mint a bizakodás és a reményvesztettség, többnyire egymással elvegyülve. Kötetének címadó versében írja: „Nem voltam pap s nem lettem próféta sem, / csak egy ember, aki még beszélni tudott / a kövekkel s a tűzvészekkel is, / / amikor már a szónak sem volt szíve”. Elsőre mintha hatalmas magány, valami kopár egyedüllét sóhajtana itt. De aki a divat terében hivalkodó parázstalan verskatlanoknak hátat fordítva, és mondjuk a helyreállított beszéd melegénél (hogy egyéb valőrök- ről szó se essék), egy magasabb szemléletben gondolja végig a dolgokat, rájön, hogy Csendélet 79
