Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Fenyvesi Félix Lajos: Vas István-napló

solyog, s mintha a reggeli Nap bujkálna a vászon mögött. Ha jobban megnézzük a fotót, látszik az idő alattomos pusztítása. Piroska ujja csupa fájdalom, mint göcsör- tös faág, szorítja a hajló nádszálakat. Ráncoktól barázdált sovány és fáradt arcán mintha a közelgő búcsúzás sejlene föl. A többit már tudjuk: még néhány munkás év, lázas kapkodás, hogy mindent befejezzen. A saját festővilág hiányzó darabjait, és a kivételes társ, az örök szerelem férfija, V. I. sugárzó hagyatékát.

Mert azok voltak, Philemon és Baucis kései utódai, a szeretet lámpásai. Tíz év óta, újra együtt V. I.-vel (aki kicsit hamarabb ment el), akivel nemcsak az élete, de e teremtő életük értelmébe vetett hite is egy volt. Elaljasuló korokban korán rádöbbentek, hogy a „boldogság lopott jószág”, megfogták egymás kezét, jó erősen, és nem engedték el. A költőtárs bottal botladozva ment a messzi Nagy Úrhoz. „Meghalt” - mondták a barátok, de Szántó Piroska nem hitte el, hogy nem látja többé, és élő modellként festette meg. Bátor lovagnak, vágtató lovasnak, fehér bohócnak, örök-kék szerelemben feltámadónak.

Rajzolt, festett halálos betegséggel megjelölve, és folytatta önéletírását, azt, amit a másik nem tudott már befejezni. Élt néma fájdalommal, fél szárnnyal, versenyt futva az évekkel. Mert nem fogytak, inkább szaporodtak a feladatok. V. I. hatalmas könyvtárát a pécsi egyetemnek adományozta, saját festő-örökét a szombat- helyi képtárnak; külön egy kedves ajándék-sorozatot szülővárosa, Kiskunfélegyháza múzeumának.

*

VA SISTVAN századik születésnapját ünnepeljük. Mivel nincs már köztünk, csak műveivel. Ünnepelünk? A barátok és hű tanítványok igen. Összejönnek, emlékeznek, kimennek a temetőbe meghallgatni a csöndet. De mi lesz a többiekkel: az olvasókkal, a könyvgyűjtőkkel? A fiatalokkal? V. I.-t régóta nem adják ki. A költő, esszéista, műfordító, remek önéletíró nem található a boltokban. Nincs. Mintha nem is élt volna.

Pedig volt. És várták és szerették - szépen megtervezett - köteteit. Ódivatú, szívmeleg verseit. Nagyon hiányzik: az apátián induló költőknek, a szépre szomjazók- nak. Régen nemzedékek adták át a stafétabotot egymásnak. Most ez is hiányzik. A folytonosság, a felfedezés öröme...

V. I. hatalmas életműve van, föl-föltámad az időben. Sugároznak nem múló fénynyel istenes versei, hazafias költeményei, hol kuruc bujdosóének dallamait idézi, hol fájó népdalokat, s tud lenni rajongó, ironikus is, - nemegyszer hűvösen, érzelem- mentesen - racionalista.

Ha a mai magyar költészet középpontjában nem az effajta kísérletek vannak, legtöbbször csak puszta szövegek, mégis (hogy utolsó nagy válogatása címét kölcsönözzem) a súlyos életműveknek nemcsak jelenük, de titkos jövőjük is van. A kordivatok változók, a közvélemény elfogultsága ma ilyenek, holnap olyanok... VAS ISTVÁN költői értékén sem változtat, ki tudja várni - csendben és türelmesen - a megfelelő időt, amikor értő értékelések és kitárulkozó szívek előtt nyílhat meg teljességében.

77