Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Fenyvesi Félix Lajos: Vas István-napló

így kezdi V. I. kis könyvét, bizonyára nem gondolva arra, hogy ebből - évtizedek szorgos munkájával - az egyik legérdekesebb regényfolyama kerekedik ki. A Nehéz szerelem (1964), A félbeszakadt nyomozás (1967), Miért vijjog a saskeselyű (1981), Azután (1990) több mint kétezer oldala a líra kivételes próza történe te. Tudományos érdeklődéssel, pontossággal ír. Nem eszményíteni, hanem kinyomozni akarta a múltat, a saját múltját. Egyik leghitelesebb könyvünk arról a korszakról. A szellemi igény teljes felkészültségével ábrázol és magyaráz. Ha kell, gyengéden, ha kell, önmagát se kímélve idézi meg a fojtó és pusztító évtizedeket.

Egymást metsző körökben tárul föl életének meghatározó eseménye: a lakások (otthonok), a szerelem, a költészet, a vallás (világnézet), a pénz. Minden ott lüktet a szöveg-tengerben. Kassák, Villon, Bethlen Miklós, Goethe, Szent Ágoston, Proust, Tacitus, de talán még Agatha Christie egy-egy technikai vívmánya is ott bujkál ebben a hatalmas vállalkozásban. Az 1956-os forradalom és leverésének iszonyú megrázkódtatása számvetésre késztette. Nem véletlenül a hatvanas évek elején folytatta emlékezését; itt is akarta befejezni, fájó-szép napok egyik gyertyafényes estéjével.

(De odáig, sajnos, nem jutott el.)

*

Milyen szerencse, egy olyan ember élt mellette, aki nemcsak tehetséges festő volt, de remek írói vénával megáldott asszony is.

SZÁNTÓ PIROSKA és VAS ISTVÁN elválaszthatatlanul egyek voltak. Nemcsak az életük, de az életük értelmébe vetett hitük is egy volt. Hatvanhat éves korában jelent meg első írása, de rögtön lehetett tudni, ebben is kivételes.

Krónikás ember, aki sírva-nevetve mesél, hogy milyen gyönyörű az élet, milyen iszonyatos, de kibírjuk, mert Isten így akarja és ad hozzá erőt. V. I.-nek talán legszebb írásában - ha nem a legszebb kisprózában - az Aktban állított örök emléket. Piéta ez az éjszaka sötétjével írt emlékezés: a számára soha-meg-nem halt társ Pi- roska-Mária fájó ölén nyugszik örökkévaló békességben.

*

V. I. szerencsés költő, sűrűn megjelentek összegyűjtött versei. Legtöbbször barátok válogattak, szigorúan, de 75. születésnapi ajándékát, a Mégis anyagát ő maga készíthette el. „Azokat a verseidet vedd be kötetedbe - biztatta Illés Endre amiket te szeretsz. Úgy láttasd magadat, ahogy te akarod, hogy lássanak.”

Öt vastag könyv. Ötven év versei. Milyen ez az életmű? Honnan indult és hová jutott? Az idő elbírt vele, ártott vagy fénybe emelte? V. I. míves, nagy költő. A tartalom mestere. Legtöbb kortársa a korlátlan végtelenséget ostromolja, ő mindig egy napot: egy szürke pesti napot. Mert úgy érzi, ennyi vállalása, elfogadása és teljesítése - tisztességgel - épp elég.

„Fekete autó a sötétben / Idegesen kereső sugarát / Az eső meg a kanyar elnyeli / Miért a szél a szél ahogy átfúj / A kerten a szíven / Az irdatlan hiány / Csak ami van csak ami van.” És ebbe belefér: öröm és félelem, görcs és oldódás, harc és nosztalgia. Forradalom: itt és távoli földrészeken, a város: Róma, Párizs, az örök szerelem: két ember titkos csodája.

Nála a szavak nem összecsendülnek, inkább összeütődnek. A mondatok végtelen egyszerűséget hordoznak. Kérdéseket, hogy önmagának feleljen. Fanyar bölcsességgel és megrendültén. Megrendítően. Versről versre változva, föl, föl egyre nagyobb magaslatokba.

74