Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Fenyvesi Félix Lajos: Vas István-napló

Gazdag források táplálták költészetét: a szülőföld, Budapest szépsége és szennye, körúti nyelve, hogy sokévi küzdelem után mással össze nem téveszthető költészetet mondhasson magáénak.

Még akkor is, ha útja Rómába vitt. Tört-fényű kupolákból, romokból, vörös márványkövekből építi tovább a csak neki kitárulkozó üzenetet... És a remontáló szentendrei rózsákból, Velázquez Vénuszából, a Veii Apollóból, a Szent Péter-templom imájából, Nicolaus Cusanusból... és perzsa dalokból, francia lemezekből, Radnóti hűségéből, József Attila vértanúságából, Avilai Teréz intelmeiből...

A kimondhatatlant.

A fényt-hozó igazságot. Hogy „vár romlik, ház üres lesz, / Sziget és gálya süllyed, / Valami közelít a kertben, / Betörik minden ablak, / Ülnek, szemük se rebben, / Míg egymásra mosolyognak.” Addig nem lehet baj. Míg fogjuk egymás kezét, mert ketten, együtt, mindent kibírunk, mint verse téli rózsája, ki győzi a hóban is indítani nedvkeringését, hogy az új tavaszban föllobogózva kivirágozzon. Mert mindig volt kiút. Csak türelem kell a némasághoz, a névtelen léptekhez, léthez. Mindig lesz kiút, testvéri szövetség.

*

Olvasom Domokos Matyi régi szép V. I.-cikkét. Mondom neki, hogy születésnapjáról mindig váratlan halála jut eszembe. Talán azért, mert nem lehettem ott a temetésén. Éppen infarktusomból lábadoztam, tanultam járni, előbb felülni az ágyban, azután el a decemberi párás ablakig, szétnézni a dérvert emeletről, majd vissza. Leültem, bekapcsoltam a televíziót (1991. dec. 16.), hogy meghallgatom a híreket... Kigyúlt fáradt, megkínzott arca az esti képernyőn... Meghalt! ... 81 éves volt... - mondta hűvös hangon a bemondó.

*

Tudtam, hogy nagyon beteg, sovány, kórházban haldoklik, mint én. Mégis. Szíven ütött a hír. Letaglózva ültem hosszú perceken át. Nem az volt az első gondolatom, hogy szeretett Istene elhívta végre, vége az iszonyú szenvedéseknek. Nem. Az villant belém, milyen karácsonya lesz Piroskának! Vesznek fenyőfát? Gyújtanak gyertyát?

Vagy a mécsláng apró fényében fölolvassák a régi verssorokat: „Folytassuk csak azért is / Találunk még vigaszra / Hány szeretet szikrázik / Hány hű gyertyácska csillagszóró / Utolsó lobbanását / Figyeltük évek óta / Mind fénylik a szemedben / Mert holtak közt az élőt / Hiábavaló keresni / A szeretet az út és / Az élet az igazság”

*

1971-ben hallottam először V. I.-t. Panaszkodott a rádió-riportban, hogy megöregedett: nem keresik föl fiatal költők, nem hozzák verseiket, nem kap névtelen leveleket, éjszaka nem hívják föl, miért élsz még, te, piszok. Gondoltam, írok neki, s elküldöm miniatűrjeimet. Három hét múlva válaszolt, zöld tintás betűkkel engedélyt kért, hogy bemutasson valamelyik folyóiratban.

November első hetében megjelentem az Élet és Irodalomban, olyan előlegezett bizalommal, amit soha nem fogok elérni. (Mondanom se kell, hogy szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen, a közeli Szegeden nem lehetett kapni És-t. Mind megvettem, és elajándékoztam. Panaszkodtak az újságárusok kis bódéjukban fagyos- kodva: Nincs már. Valaki bolond szakállas fickó megvette az összest!)

*

72