Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Varga Virág: A nőiség, nyelv és a kulturális identitás összefüggései

reime, Davorin) veszik üldözőbe a végül az ismeretlen, vasúti őrházba menekülő pásztorlányt a következő szavakkal „Hisz az anyád leánya vagy!” Az erőszaktevés szemiotikái logikája azt véli bizonyítani, hogy Jella mint áldozat részt vállal a csábításban (anyja, magatartása révén), vagyis hogy az áldozat önmaga már korábban választott, feloldozva az erőszaktevőket az alól, hogy egyébként egy tőlük független, nem integráns részként tekinthető valakinek a személyes szabadságába avatkoznak be.9

Holott az írónő műveiben nagy jelentőségre tesz szert a természeti világ (Az ősi küldött, Bujdosó könyv), vagy éppen a tárgyak „beszédes” létmódja (A régi ház), ugyanakkor a regényben hangsúlyos, hogy a lány az emberi beszéd által kevésbé tudja artikulálni tapasztalatait; a kommunikáció lehetetlen, bekövetkezik az egymásmegnem- értés tragédiája, fontossá lesznek az elhallgatások, gesztusok, a félreértés. Nyelvileg Jella nem tudja megfogalmazni, hogy voltaképpen miben is áll az anyját gyalázó asz- szonyok beszédének tartalma; a templomban prédikáló pap szónoklatát alig fogja fel, az emberek feléjük forduló kárörvendő arca számára zavarként jelentkezik a megértés folyamatában („Mit néz?”), vagy a megnevezettek mögötti tartalom uralhatat- lanságának korlátaiba ütközik („Davorin mondott valamit, amit nem értett”), esetleg vissza nem nyerhető az „értelem” számára (írástudatianként nem tudja elolvasni András levelét). A pásztorlány hiányosságai ellenére mégis valamiként, valahogyan értett világgal találkozik: ijedten kapaszkodik anyja szoknyájába („mint hajdan, ha bántották, és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne valamit, eszébe jutott”), a tömeg őket szidalmazó, bántalmazó beszédére mégis cselekedetekkel reagál („felmarkolt egy marék kavicsot, és találomra a tömeg közé hajította”), és bár tőle undorodva nem képes felfogni Davorin beszédét, ennek ellenére ösztönösen indul futásnak.10 A pásztorlány későbbi életét is végigkíséri a megszólaló, megszólító nyelv fölötti uralom képtelensége, az őt befogadó pályaőrrel, Balog Péterrel történő házasságában, illetve szeretőjével, Andrással való kapcsolatában is.

Míg édesanyjával való érintkezése a szavak nélküli megértés annak feltétlen mivoltában és bensőségességével mutatkozik meg („Többet nem szóltak erről egymásnak”), addig a szomszédos pályaőrrel folytatott szerelmi viszonyában a hallgatás mögött valami ki nem mondott, fenyegető realitás húzódik, s a lány tragédiája is voltaképpen a félreértés, az elhallgatás, a titok miatt következik be. A asszonnyá lett Jella képtelen átlátni az Alföldről származó szeretőjének, Andrásnak szintén néma, „szavak nélkül értő” viselkedését: „Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent kimondani?” A pásztorlány öneszmélődő folyamata a „nyelvileg” is végre megértett titok megfejtésén keresztül ábrázolódik (aranykereszt, születési körülményei, anyjának a férfiakhoz fűződő viszonya stb.), aki ráadásul a „szavak idegen világában” él, holott senkihez nem olyan beszédes a létezés, mint őhozzá - ez a nyelv azonban a természeté. Szerelméhez is beszédes a természet, csakhogy nem a hegyek idegen világa, hanem az alföldi síkságok szólnak hozzá a hegyeken túlról. Jella szavak helyett inkább kövekkel fejezi ki érzelmeit, mintegy fegyverré avatva őket: köveket zúdít az anyját szidalmazó Slatkára, a falu népére, legvégén egy szikladarabot lök a sínekre, hogy hűtlen, asszonyával visszatérő szerelmesének vonatát kisiklassa.

Az ismétlődések azonban nem az elvárások mentén íródnak, hanem azok ellenében; a szintén perifériára szorult, férje halála után saját malmuk felgyújtására vállalkozó, a hitelezőket ekképpen elijesztő, vén, italozó Jágoda szavai válnakjella léttapasztalatává: „Mindenki visszajön, csak az emberek nemigen ismernek rájuk”.

68