Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Kántor Zsolt: versei
Azután nekik is beírom a könyvükbe, hogy szeretettel, kitartóan figyelmes - odaadó - lelkes, stb. érdeklődésükért. Majd hazamegyek és alszom. Néha azt kívánom, ne is ébredjek fel, legyen vége, így befejezetlenül, hogy nem írtam meg ezt a verset sem. Mert aludni, igazából, nagyon szeretek. Vagy: ellazulni, hogy nem tudok magamról, csak minimum azt, hogy merre található a szekrény, amire a telefonomat tettem s honnan fuj a szél, a tenger zenéje? Persze mindig megbánom, hogy annyira mélyen alszom, hogy képes vagyok feladni minden vágyam egy pillanatra. És fölkelek, csinálom ugyanazt, mint eddig, szépen, mintha fontos dolgokat lennék képes végrehajtani azon kívül, hogy olvasok - és ez így megy. Ok meg alszanak a pádon, írják rólam a jelentéseket, maradok tisztelettel, a régi ellenség, író, célszemély és rizikó faktor. Én ezt átélem, mondom álmomban nekik. Nem értik. Néha már azt gondolom, hogy beképzelem az egészet. De nem: egyik éjszaka kinéztem a szálló folyosójára, ugyanaz az alak ott ült a virágcserepek előtt, mint aki az otthonom előtt szokott sétálni. A nyugati demokrácia zárványai ezek a „szolgálatok”. Ki tudja, mit eszeltek ki, hosszú távra? Talán a hatalom visszavételét. De én tudom, nagyobb az a szabadság, ami belém költözött. Amen. És aludni tér a várakozás. Kompozíció 65
