Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Kántor Zsolt: versei

2 2 2 2

KÁNTOR ZSOLT

Az este szövete

Méhek nyüzsögnek a krizantém szirmain az alkonyat kék bolyhaiba gabalyodva.

Épp most keríti be a pók a köztes teret.

Majd átsétál a liliomra, az erdő hirtelen kinyílik előtte és kiengedi hálói közül az éjszakát.

Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik a verandán is, eléri a parkot, a folyóparti köveket, a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra.

Bevonja, mint a lakk, a búsongás az estét.

Az elmúlt napot bárányfelhők fújják ki magukból. Kottafejek, hangvillák és basszus kulcs: rajzok az égen. Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé? Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet, markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz. Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár keze felemelve van. Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg guruljon le a Mennyből, mint pergamen megilla, méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust.

Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta, akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében.

A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból. Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik.

Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között, a felhők baglyokká változnak hirtelen, huhog a magasság, kelepel a mélység, csattognak a kormoránok.

Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat, s mintha lángolna és izegne-mozogna a félhomályban az ige: vagyok aki vagyok. Galambok röppennek fel.

Fészek épül a szomszéd diófán, a fiam létráról építgeti - hogy idecsalja a nemes madarakat.

A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók, az árvaszúnyogok, a suttogó lárvák s énekelni kezd a csend. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját,

61