Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

időben hányán voltak börtönben, internálótáborokban és hogy hányán mentek keresztül börtönökön, illetve internálótáborokon az ötvenes évek elején.(...)- On ebben az időben magas szintű pártfunkciót töltött be. Koncepciós perek voltak (...) barátainak egy része internálótáborba került. Érzett-e felelősséget?- Már korában sem éreztem jól magam. Engem különösen közelről nem érintenek - őszintén megmondom - az úgynevezett katolikus reakció elleni különböző koncepciós perek, nem érint a földművelődésügyi per közvetlenül, viszont igen közvetlenül érint a Magyar Közösségi per, az olyan internálások, amelyek általam ismert személyeket, részben jó barátokat érintettek. Ilyen Jónás Pál, Zimányi Tibor, ilyen Varga József és természetesen Faludy internálása, akinek a Villon-fordításai talán a legszebb irodalmi emlékeimet idézik.

Negyvennyolc végén, a párttisztogatások idején én már a hatalom csúcsán voltam. Ez az éberségi kampány nagyon sok embert érintett. Ez vezetett el lényegében a párttagok elleni koncepciós perekhez. Én is végiggondoltam, hogy egy ügyész milyen alapon indíthatna ellenem koncepciós pert. Látszólag a külvilág előtt úgy szerepeltem, mint egy magabiztos, fiatal titán, aki huszonnyolc-huszonkilenc éves korában már miniszter, a Politikai Bizottság tagja, és közben féltem attól, hogy letartóztatnak. Féltettem a családomat. Akkor már négy gyerekem volt... Tudtam, mi a sorsa a Rajk családnak, mi a sorsa a Kádár családnak és az olyan szociáldemokrata barátaimnak, mint Schiffer Pál volt. Ez a kettősség jellemezte akkor az én életemet. Ötvenegy-ötvenkettőről beszélek elsősorban, de negyvenkilenctől kezdődött már ez a kettősség.”

„(...) Faludy internálása, akinek a Villon-fordításai talán a legszebb emlékeimet idézik.” - mondta Hegedűs András.

Miért jöttél haza 1946-ban?”- kérdezte Böszörményi Géza Faludy Györgyöt.

Mert nem tudtam másképp elképzelni az életemet. Magyar költő vagyok, mit kezdjek Amerikában? Ez volt az oka (...) Fölvittek Péter Gáborhoz. Ezt nem szívesen mondom el, mert harmincöt év múlva senki sem hiszi már el, mert az a kor, az az időszak lezárult és mindaz, ami benne történt, hihetetlennek tűnik, úgyhogy én nem szoktam elmondani, és most is csak inkább a kortársaknak mondom el, akik tudják, hogy igaz. Szóval felvittek Péter Gáborhoz, aki a nagy íróasztal mögött ült a bőrfoteljében, kínált nekem helyet, cigarettát, alkoholt, minden fenét fölajánlott. Előtte egy dosszié feküdt a nevemmel, jó nagy dosszié. Miután engem is tegezett, természetesen visszategeztem, és megkérdeztem, hogy olvastad-e. Azt mondja: „Nem olvastam, de belenéztem.” Mondom: „És van benne valami értelmes, kézzelfogható vád ellenem?” Azt mondja: „Nincs.” Mondom: „Nagyszerű, ez azt jelenti, hogy kikerülök innét.” Azt mondja: „Nem. Behoztak, és itt fogsz megdögleni!” Azt mondom erre:,Miért?” Azt mondja: „Mert rád nincs szükség. Hülyékre nincs szükség.” Mondom: „Miért volnék hülye?” Amire ő átnyúl az íróasztalon, mert ingben ültem ottan, csupa véresen, föl volt szaggatva az ingem, megráz engem, és azt mondja: „Te ne volnál hülye, aki Amerikából hazajöttél ebbe a szarba?!”

Bálint János hajdani áv. törzsőrmesternek, a recski internálótábor belső őrsége egyik tagjának tette fel a kérdést Gyarmathy Lívia:

56