Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Feltehetően az előttes estén sok családban felvetődhetett a hamleti kérdés: bakancs­ban vagy mezítláb? Ez itt a kérdés! A józan paraszti ész a csupaszság mellett döntött. Biztosan nagy bajban lehetett a rendező. Mégis csak el kellett döntenie, hogy lehet-e mezítláb meghódítani a boldog jövőt. Raktak bennünket ide, raktak oda, de a me­zítlábasok csak nem szívódtak fel. A csongrádi moziban nagy ováció fogadta akkoron a néhány másodperces szo­cialista futást. Ott a Pisti, ott a Józsika - kovácsolódott össze a nézősereg boldogan vivátozó élmény teremtette közösséggé. Aztán a „felismert” vagy a Józsika volt, vagy nem! Ezt a filmkockát láttam újra, akkor, abban a moziban. Kezdetben döbbent, me­redt szemekkel bámulva, majd fulladozva a múltat magunk mögött hagyok nyerítő röhögésével. Amit, akkor a csongrádi moziban a felismerés élményétől zaklatottan - mert természetesen én is „láttam magam” - észre sem vettem, ott és akkor me- mentóvá vált: a gyerekcsapat térdtől felfelé futott. A szocialista vágó, vagy az éber cenzor egy merész huszárvágással eltüntette a különbséget ember és ember között, illetve bakancsos, szandálos és mezítlábas kö­zött. Láb nélkül is lehet a jövőbe rohanni, de szemüveg nélkül nem. Anyám arra lett figyelmes, hogy úgy repdes a szempillám, mint a kétségbeesett szürke veréb sérült szárnya. Osztálytársam, Csaba anyja, a szemorvos férj szemor­vos felesége megállapította, hogy szemfénytörésem van. A család döntött: me­gyünk Szegedre szemüveget venni. Az apám szerezte, alakulata nagy Csepel teher­autójával elindultunk meghódítani az Alföld egyik fővárosát. A másik természetesen Debrecen, de az messze volt. Anyám, mint a szorgos méhecske begyűjtötte az ada­tokat, felkészülve vártam hát, hogy hódoljak Dankó Pista emlékének, megcsodál­jam a Dóm teret, megsimogassam a szőke Tisza buksi fejét, s lapos kavicsokat is gyűjtöttem, előre örömködvén, hogy kacsázni fogok. Akkor már több mint egy hete, esténként Móra Ferenc és Tömörkény István me­séin aludtam el. Az autókázás évtizedeket átívelő, maradandó nyomokat is hagyott maga után. Az akkor már áldott állapotának utolsó szakaszát morzsolgató anyám a sofőrfülkébe kapaszkodván becsippentette kezét, s tenyere külső szélén egy csúnya nagy véröm­leny keletkezett. Neki elmúlt, az öcsém viszont ma is viseli anyai örök hagyatékként a barna foltot a keze fején. Szeged, ahhoz képest, amit tudni véltünk róla, kicsinek és elhanyagoltnak tűnt. Rá­adásul hiába keveregtünk jobbra-balra - sofőrünk is idegen volt a tájékon - csak nem bukkantunk egy fia OFOTÉRT boltra sem. Dédanyád, kedves Katám - mert mégiscsak ő volt az ész ebben a kompániában-, leszállva az autóról, egy arra haladótól óvatosan megkérdezte, hogy vajon melyik vá­rosban vagyunk. Feltehetően furcsán nézhetett rá a kérdezett, de azért csak kide­rült, hogy Kis Irén mégiscsak a lényegre tapintott. Szeged helyett kicsi, de elszánt csapatunk Szentes települést vette be. A kocsiparancsnok apám, szokás szerint ismét elnavigálta magát, s a bakapilóta - gondolom én - kuncogva teljesítette a főhadnagy elvtárs által megadott manővereket. 54

Next

/
Thumbnails
Contents