Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

fonódott össze kedvenc alföldi mezővárosomban a légyott és a szenteltvíz egy kedves, de annál fontosabb történet keretében.

Ahogy az ebben az időszakban a honvédségen belül illett, a csongrádi idillnek is vége szakadt. Apámat ismét visszahelyezték Győrbe. Az akkor gründolódott Honvéd Kórház hadtápparancsnoka lett.

Búcsúnk Csongrádtól, nem sikerült szárazra. Erzsiké néni és anyám bőven kicserélték könnyeiket. A fájdalom valóban őszinte volt. Apám áthelyezésébe leginkább Újvári bácsi sápadt bele. Akkor, azon a hetvenes évekbeli látogatás során Pityu mesélte el, hogy a család rettegve várta, vajon kik foglalják el felszabadult helyünket.

„Sanyikám! 56-ig a padlás lett a hálószobánk.”

Győrbe már egy szemüveges, kisfiú érkezett vissza. Elnézem a csongrádi búcsúfotót. Két elálló lapátfül, pilincka lábak, hetykén a fejtetőre tolt úttörősapka, úttörőing, úttörőnyakkendő - milyen büszkén hordtam apám leninizált kapcáját - s két hatalmas angyalszárny a vállaimra rögzítve.

Az angyalszárnyak tulajdonosa Ágica volt. Erzsiké néni készítette neki a bet- lehemezéshez. Én Ikarosz szárnyaiként használtam. Röptettem az égbe a prole- táriátus vérével megszentelt, apám vörösre festett, a nagyanyám által kiszabott úttörőnyakkendővé nemesült kapcát. És szandál volt rajtam! Boltban vásárolt igazi szandál!

Évtizedek múltával a moziban - amikor még a „nagyfilm előtt” híradót is vetítettek - arra lettem figyelmes, hogy a vásznon nagy csapat gyerek rohan a domboldalról le a völgybe, lelkes hurrázás közepette. Lassan derengeni kezdett, hogy mit is látok.

1952 tavaszán filmesek érkeztek a kis mezővárosba. K. Jánosné a dekoratív iskolaigazgatónő, összehívta az iskola diákságát s lelkünkre kötötte, hogy másnap mindenki, kivétel nélkül, - ropogtatta meg a szavakat anyai jótevőnk - úttörő szerelésbe jöjjön iskolába, mert a filmes bácsik felvételeket készítenek rólunk.

Anyám kétségbeesett. Lábamat eleddig egy ronda püspöklila „durábel” bakancs ékesítette, otthon meg meztélláb szaladgáltunk. Egy ilyen nagy eseményre mégsem lehet nyár derekán bakancsba menni.

Dédanyád, kedves Katám, ha fogfájós mosolyok közepette, de maradék pénzünket csak befektette egy szandálba.

Másnap az iskola ifjúsága fehér ingben, fekete kisnadrágban, fellobogózva a vörös nyakkendővel ott zsibongott az udvaron lélekben is készen állva a hurráfutásra, így köszöntve népünk nagy vezérét, vagy.. .azt sem tudom már, hogy micsodát. Lehet, hogy csak boldog és felhőtlen életünk folyásának kellett örülnünk.

A lényeg az volt, hogy mi voltunk a boldog jövőbe rohanó, felnövő félben lévő ifjú szocialista erő.

Bokáig rendben is volt minden, de onnan lefelé már nem. Voltunk mi, a szan- dálosok - be kell vallani: minősített kisebbség. Voltak a bakancsosok, lényegesen többen. A „cipőcsatát” jelentős számbeli fölényüknek megfelelően a mezítlábasok nyerték.

53