Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
a hozzáértéssel gondozott két tehén és a hízók is. Az apró baromfikról nem is beszélve. Anélkül, hogy észrevette volna, tekintély lett a faluban. Ésszel is, s borral is bírta a megpróbáltatásokat és sötét üzletei sem voltak. A lányok is leérettségiztek, Éva is dolgozott, a házuk tája is mindig rendezett volt. Pistáék háza a falu elején volt, nagyanyámé a végén. Érthető hát, hogy a „szerkiét” mindig náluk kezdtük. Kedves kis Katicám, anyád Pista tehene jóvoltából ismerkedhetett meg a frissen fejt tej ízével. Hurkája, kolbásza akármilyen is volt - a minőség szervesen összefüggött a kötelezően elfogyasztott féldecik számával - nekem mindig a világ legjobb falatjait jelentették, lévén „autentikus hazai ízek”. Aztán beütött a rendszerváltozás. Pista szinte automatikusan kisgazda szimpatizáns lett. Addigi élete arra is predesztinálta - na meg életkora is, ami a faluban jelentős tényező -, hogy meg-meglátogassa tanácsért Pista „bátyámat” a változásokat örömmel-szorongással fogadó falu öregje - fiatalja. Pista elkötelezett híve volt Torgyán doktor privatizációs földpolitikájának, s mereven elutasította azMDÉ vezette kormány „földlicit” ötletét. „Az apám földjét adják vissza nekem Sanyikám, meg az anyámékét. Nem licitálok én a mások földjére. Visszajöhetnek ezek a kommunisták, és még azt is rám fogják, hogy elloptam a másét.” Aztán, mint a boltozatban a zárókő, hozzátette az obiigát mondatbefejezést:,Jól mondom-e, Sanyikám?” Persze bennem is fölhorgadt a sokáig visszafojtott birtoklási vágy. Nagyanyám rám íratott három hold födjének lettem büszke tulajdonosa. Pöl is ajánlottam Pistának az „aranyat termő” három holdat, minden ellenszolgáltatás nélkül. Pista csak a fejét ingatta: „Elég nekem a magamé is Sanyikám.” Azért a háromszáz négyszögölért persze, ami szerinte az övé, s nem a birtokjogot bitorló valamilyen sógoré, ölre és perre ment. „Ami az enyém, az az enyém! Jól mondom-e?” A fölöslegesnek érzett kárpódásjegyeken - amit a saját földje visszaszerzésére már nem tudott felhasználni, a máséra meg nem licitál - szert tett egy Ukrajnában született traktorra. Lelki szemei előtt feltehetően nem egyszer felrémlett a traktorát büszkén irányító ötvenes évekbeli hős képe, de a realizálásra már nem került sor. Alkatrész-utánpótlás nélkül még a vasparipa sem tud vágtatni. Hiába volt Pistának aranykeze, a roncsból nem lett csodagép. A kisgépre meg nem volt tőke. A rendszerváltozást abszolváló, TSZ-uralta piacra, pedig nem tudott betörni a magántermelő. A lejtmenetben nem volt megállás. Kiszállva az autóból meg kellett tapasztalnunk, hogy Pistáék háza süket és vak volt. Este aztán kiderült a nagy csend oka. Pista a kevés nyugdíj és a sok éhes száj okán állást vállalt, valamilyen kisvállalkozásnál, ő ellenőrizte az üvegek kupakolását. A hét két napján, a maradék napokon pedig Poroszlóra ment hajtónak. „Kell az uraknak a hajtó, csak pontosan célozzanak.” Egy-két év teltén, vagy a lábak öregedése, a szemek homályosulása vagy valami más miatt, de ezek a foglalatoskodások is a múlt élményeivé váltak. Eett volna már ideje Pistáéknak, hogy ismét - életükben másodszor - elmenjenek üdülni a Balatonra, de akkor már pénz nem volt, amit a sörösalátét mellé lehetett volna helyezni amúgy magyarmiskásan. 39
