Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

A Balaton a magyar Riviéra.

Az egyik nyáron, mielőtt elindultunk volna, a kocsi hátuljába vágva a kemping- cuccot, elmentünk még nagyanyáddal Katicám Tárkányra, hogy megsimogassuk a temetőben anyámék sírkövét. Szokás szerint beugrottunk Pistáékhoz is. Pista abbahagyva a kerti munkát, kezét a munkásnadrágba törölve, már bontotta is a söröket. Terveinket hallva csak bólogatott.

„Te Pista, hát nem igaz, hogy nem tudtok Ti is elmenni valahová legalább egy hétre” - kockáztattam meg legalább egy mondatot, látván Pista elboruló - inkább elszomorodó - tekintetét.

„Nem lehet Sanyikám, nincs, aki megetesse az állatokat.”

Az egyik lány akkor már rendőr volt valahol Pest környékén, a másik Szicíliában várta Pista unokáját. Elnavigáltak Tárkányról, hiszen, mint jól tudjuk: hajózni kell. A Salamon tó pedig már rég kiszáradt, a dagasztóteknőbe meg beköltöztek a macskák.

Anyád, kedves Katicám, rátette a kezét Pista öklére. „Hát eljövök én arra a hétre, én is meg tudom etetni a jószágot, legfeljebb előtte pontosan leírod, hogy mikor mit kell tennem.”

Pista olyan szeretettel nézett leendő anyádra, ahogy rám sosem. „Nem lehet azt Réka, érteni kell ahhoz, különben is a gazda szeme hizlalja a jószágot. Jól mondom-e Sanyikám?”

Pedig vágyott Pista az egyszer már megtapasztalt ízre. Újra és újra csibészesre fiatalodott egyre törtebb arca, ha arról beszélt, hogyan hevert munkátlanul a nyugágyon, hogyan kötött nyakkendőt a vacsorához, hogyan pattintotta a pincért magához a következő sört rendelvén magának. Még a szeme tükre is elfelhőtlenedett azokra a percekre. De az igazi mondat Éva tulajdona volt: „Láttad volna az Uramat, amint zenét rendelt nekem a cigánytól!” Éva légies lett, átszellemült és nagyon-na- gyon fiatal.

A sírgödör még éhesen tátogott, a levegőben törött szárnnyal kóvályogtak a semleges papszavak. Én meg nagyon sajnáltam magam. Az egyre szaporábban kopogó rögök szorgosan végezték szokásos idegőrlő munkájukat. Kiürülőben magánvilágom tárkányi „szegmentuma”. Az utolsó vérségi tárkányi rokontól búcsúzom. Tárkány lassan ellépdel mellőlem a valóságból a mitológiába.

Lehunytam a szemem, s akkor meglátogatott a kép!

Hogy is írta Karinthy?

„Nem mondhatom el senkinek / Elmondom hát mindenkinek!”

Erről valóban nem beszéltem soha senkinek. Elmondom hát Neked Kata, hogy elmondhassam mindenkinek.

Az égbe olvadó határtalan víz horizontján ott libegett az asztal, tetején a gyertyával s a háromszögletű kis magyar zászlóval, Pista egyik kezében a korsó sör, a másikkal éppen Évának rendel egy dalt, a rajtpisztoly dörrenésére váró cigányzene- kartól.

Körülöttük ott úszkáltak kaotikus rendben a tárkányi ólból ismert tehenek, disznók, tyúkok, libák, kacsák, én meg etetni próbálom őket, de nem tudom megmozdítani a kezeimet. Borzalmas volt ez a tehetetlenségérzet, s az állatok keserve40