Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Aztán beteg lett Ágica. Fájt a foga. Kórházba is került. Egy reggel Pityuval bandukoltunk az iskolába. Ágica beteg fogáról beszélgettünk. „Mondtam neki - bölcsel- kedett huncutul Pityu hogy vegyen be egy fakanalat, majd kiáll.” Az iskola elé érve meglepve láttuk, hogy a kapu felett fekete zászló leng. „Biztos a Sztálin halt meg, vagy a Rákosi Mátyás. Édesapám mondja mindig édesanyámnak, nagy gyász lesz itt, ha meghal valamelyik jótevőnk.” Ahogy az osztályterembe léptünk, A. Jenőné tanító néni könnyes szemekkel ölelte magához Pityut. Valami olyasmit mondogatott, hogy szegény Ágica, ki gondolta volna, hogy egy fogfájásba is bele lehet halni. Teljesen összezavarodtam, nem értettem, hogy mi köze van Ágicának Sztálin vagy Rákosi halálához. Aztán a nagyszünetre már hiányzott az iskola oromzatáról a gyász jele. Mint kiderült, az egyik osztálytársunk K. Jancsi édesanyja a kórházban dolgozott ápolónőként, s ő mesélte otthon még az este, hogy szegény Ágica a halálán van. Jancsi, pedig az anyjától kapott hírt reggel az iskolában már tényként közölte. Mi meg a nagyszünet végére tisztáztuk magunk között, hogy Sztálin pajtás mégsem halt meg, s Ágica is él, de ez nem lepett meg bennünket, hiszen mire iskolába indultunk, Erzsiké néni már vissza is jött a reggeli kórházi vizitből. „A főhadnagy úr fia! Várjál Sanyikám! Eredj már át a Pityuért, Józsikám - szól oda a konyha sarkában éppen fröccsözgető korombeli férfinak. - Rám ismersz? En vagyok az Ági.” A darab kolbász és a nagyfröccs mellé, nemcsak a szeme villanását tálalta elém, hanem a hangja tónusa is ismerősen csengett. A berobbanó Pityu keze, vagy az állatok etetésétől vagy a kapálástól, vagy azt sem tudom, hogy mitől, de merő kosz. A kikeményített hófehér ingem rá a tanú. Kosz még ilyen jól nem esett. Erzsiké nénit és Jani bácsit elvitte a sorsa. A valahai gazda soha nem kapta vissza a földjét az államtól. De legalább hazajöhetett. „Nagy Imre hozta haza Sztalinvá- rosból.” Állatgondozó lett, a hajdani kulák a téeszcsében, úgy is halt meg. Zsike az idősebbik lány „falura” ment férjhez, dolgos, jóravaló ember az ura. Tavaly már egy Trabantra is telt nekik. A Riska jól tejel, van borja is, meg az ételmaradékoknak is van helye. Hízójuk is van, meg malacuk is. Csak hát sehová nem jutnak el, mert az állatokat etetni kell. Majd, ha felnőnek a gyerekek. Rovom ezeket a sorokat, Katamatám, és mélyen elszégyellem magam. Elzarándokoltam Csongrádra, mintegy ellenőrzendő apám múltját és közben olyan süket voltam a más életére, mint az ágyú. Jani bácsi hazatérhetett fatornyos hazájába, állatgondozó is lehetett. Zsikéjék- nek már Trabantjuk is van, tehenük, hízójuk, csak hát röghöz kötöttek, etetni kell az állatokat, de ha egyszer felnőnek a gyerekek. Lesz ebből még Balaton is! Hát igen! Jani bácsi Magyarországa! „Gyarapodunk Sanyikám! Gyarapodunk! Ha ezt édesapám megélhette volna.” 37
