Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.
préselte le tudatában, mint a disznósajtot szokták. Attól kezdve halottként élt benne isonzói mondanivalója. Amikor hívta, mindig mumifikált állapotában jött elő. Én meg semmit nem tudok másodszorra is ugyanúgy mondani. Mindig másítok rajta valamit. Felszínesen tájékozódók ezért gondolnak hazudozónak. Ha megannyi esetben vállalom, hogy sárba rántom önmagam, hát jogosan vállalhatom azt a látszatra szerénytelen kijelentést is, amely szerint az „újrafogalmazásokat” intellektuális alázat és gőg parancsolja nekem. Távolról sem önteltség, pláne öntetszelgés jellemezi tehát írásbeli törekvésemet. Mindig csak félig-meddig vagyok magammal elégedett és inkább örökké sóváran kutató, meg néha bizony beijedt és egyenesen a rémülettől fehér ember vagyok. Miközben működik bennem a mindent megőrizni vágyás, az archiválás igénye, szüntelenül kényszerít az óvatosság, hogy kerüljem az elsietett bizonyosságok csapdáját. A memória nem gépi adattárolás és a legkevésbé sem önzetlen. Az emberi emlékezet gyakran kiutasít magából olyan mozzanatokat, amelyek előnytelenek az életösztön számára. Leginkább a hiúságra való tekintettel történhet ilyesmi. Ennek a veszélyét is kerülendő, rengeteg fáradtságot, aprólékos utánajárást, olykor filológiai, textológiai és más, hasonlóan büntető jellegű tevékenységet is kell vállalnom önsorsom kutatása folyamán. Váratlan, meg- tervezhetetlen kérdésekkel is szembesülnöm kell, mert pontos, árnyalt, igazolható tudás követelményét állítottam fel magammal szemben. Maradéktalanul akarom rögzíteni és továbbadni azt, ami életismeretként szívódott fel és rakódott le az idegeimben. Célom, hogy az önéletrajzírás-kutatás gyalogútján járva fölleljem az egyes embert mindazon a helyen, ahol előfordulhat a maga számtalan egyéni változatában - az ontológia nyelvén: partikuláréban - s ahol világosan kirajzolódik installációiból általános emberi jelentése. Ez pedig annyiszor más, ahányszor újragondolom. Valahányszor visszanézek, újra meg újra mozgásba lendül az önszemlélet korrekciós gépezete. 36. A második világháború elmúltával valósággá látszott formálódni, amit a népi írók szellemisége nyomán a magyar parasztság és általában a nép emelkedéséről képzelnem lehetett. Ebbe az elképzelésbe illeszkedett, hogy földosztáskor nagyapám is íratott hat holdat. Életében először lett földtulajdonos. Tizennégy gyereket nemzett, abból hét halva született és a megmaradtakból csak kettő volt a fiú. Azok már családos emberekként külön éltek, szintén új földek bizakodó birtokosaiként. Együtt laktunk természetesen nagyanyánkkal és a tizenhét éves Máriával, de nyilvánvaló volt, hogy a maradék család férfitagjainak kellett volna megbirkózni a hat hold földdel. Nagyapám akkor hetvenéves volt, én tizenöt. Nagyapám küzdött volna, mert bízott a lehetetlenben. Ezt a tudatállapotot gyerekésszel is megértettem és méltányoltam. De azt is felfogtam, hogy kaszát-kapát markolva én viszont sem a népet, sem önmagamat nem emelhetem fel - soha. Gyötrelmes volt a felismerésem, és kegyetlen a döntésem. Az első „szabad” aratás alkalmával először és utoljára álltam kaszásként a búzába és learattam az egy holdnyi érett „életet”, ami a mi magtárunkba került. Másnap elszöktem otthonról. Öt nap alatt értem Pestre egy tehervagon ütközőjén megkapaszkodva. Volt némi helyismeretem Pesten. Ott jártam a polgári iskola első osztályát, 10
