Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.
1941-ben. Kedves Dorogi tanítóm a református egyháztól kért és kapott ehhez támogatást az úgynevezett tehetségmentő akció keretében. Anyám akkor a Nefelejcs utcában szolgált egy nyugalmazott gimnáziumigazgató családjánál s kikönyörögte, hogy vele lakhassak a cselédszobában. A közeli Rottenbiller utcai polgáriba jártam. Ehhez a volt igazgatóhoz mentem és az ő közbenjárására vettek fel az Aranyossy kereskedelmi iskolába. A Nyugati pályaudvar környékén volt az iskola épülete. Megkezdődött hát pesti továbbtanulásom, de se kosztom, se kvártélyom. Karácsony közeledte táján, bizonyítványosztás alkalmából kezembe nyomta értesítőmet az osztályfőnök azzal az írásbeli és szóbeli kiegészítéssel, hogy valamennyi középiskolából kizártak, igazolatlan mulasztások és elmaradt vizsgák miatt. Jogos volt. Csak olyankor mentem iskolába, amikor nem dolgoztam. Előfordult, hogy napokig azért nem mentem, mert szégyelltem, hogy mosdatlan vagyok. Ritkán tudhattam rendesen tisztálkodni és alsóneműimet mosni, szárítani. Nem voltak tankönyveim és tanszerként is mindössze egy irkát, meg egy ceruzát birtokoltam, azokat is csak eleinte, aztán elvesztek. Akkor már fél éve hányódtam Pesten. Alkalmi munkákból éltem. Vonatra fel- és leszállók csomagjaiért kapkodtam, tülekedtem, hogy én legyek az első, aki pár fillérért viszi. Piacokon cipekedtem, kifutó voltam kiskereskedőknél, fát és szenet rakodtam ki vagonokból a Ferencvárosi teherpályaudvaron. Főnyeremény volt, amikor a József utcai munkaközvetítőből három hétre kiközvetítettek a Horthy híd roncskiszedéséhez. Itt naponta egyszer meleg ételt is adtak. Pontonon álltunk egy társammal és levegőt pumpáltunk a Duna alatt dolgozó búvárnak. Negyedik napon hullát sodort felénk a víz. Hanyatt feküdt és aranyfogak csillogtak a szájában. Fújtató társam csáklyát ragadott, odavonta a tetemet és kiszedte a fogakat. Botrány lett, mert egyedül nem bírtam a hajtókart nyomni-emelni, a búvárnak pánikszerűen fel kellett jönni. Azonnal elzavartak mindkettőnket. Aludni a Népliget bokrai alá jártam. Az akkor divatos bűnözésfajta, a vetkőzte- tés nem fenyegetett, mert úgyszólván ruhátlan voltam. Veszélyt inkább a ferde hajlamú emberek jelentettek, akik fiatal fiúkra vadásztak. Amikor hidegebbre fordult az idő, a Keleti pályaudvarra húzódtam, a hazatérő hadifoglyok számára berendezett várócsarnokba. Krumplit pucoltam a konyhán, meg egyéb hasznos munkát végeztem s ezért kaphattam alvási lehetőséget egy pótvaságyon. Egy ellenőrzés alkalmával kitiltottak. Ezek voltak az előzmények, amelyek után a Gellért-szobor méltóságos romjaihoz érkeztem azon a napon, amelyen kézhez kaptam porig alázó iskolai értesítőmet. Ott, a romok között lelt rám az égi látomány, a láthatatlan látása, egész addigi életem talán egyetlen esélye a hit befogadásához. Ott történt a „hívásom”, amiként rilai Szent Jánosé ezer esztendővel korábban, Szófia környékén esett meg. Hideg szél borzolta a Dunát, kókadtan merültek a vízbe az Erzsébet híd roncsai. Felhőrongyok rohangáltak a túlparti romváros felett. Egyik pillanatról a másikra mégis meleg járta át a testemet. Minden csillogóvá lett, bármerre néztem. Arra éreztem indíttatást, hogy imádkozzak. Össze is kulcsoltam a kezemet és azt mondtam, hogy én Istenem, jó Istenem. Nem tudtam a folytatást. Semmilyen vallásos szöveg nem jutott eszembe. Igyekeztem pedig felidézni bársonyos templomi élményeimet s még arra is kész voltam, hogy énekelek a helyszínt akkor éppen övező 11
