Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.
Hátraszólt a tolmácsnő. Kihallottam a hangjából, hogy haragja lángocskája ellobbant. Csicsergett, mint a legszebb időkben.- Amit a távolban lát, az a Muszala-csúcs. Közel háromezer méter. A legmagasabb a környéken. Mi most ezer méter magasan vagyunk a tengerszint felett. Jól érzi magát? Direkt nem néztem a hegyek irányába, hanem a fölöttem gomolygó lila párára bámultam és mintha panaszkodni akarnék rá, szplínesen fanyalogtam:-Mindjárt esik.- Itteni esők ellen csak morális esernyő védi meg a bűnös lelkeket. Készítse elő a sajátját, ha van... Nevetett, aztán visszafordult és haladt a páter mellett. Nem éreztem sértve magam, legalábbis nem gondoltam, hogy meg akart volna sérteni. A bűnös lélek kifejezéssel azonban gyakran találkoztam vallási nevelődésem korszakában. Többnyire hazudozás bűnében marasztaltak el, s ezzel a váddal még manapság is illetnek. Mintha ez a tolmácsnő is célozgatna rá. Gondolkozni kezdtem, hogy ugyan mért jár nekem olyan könnyen hazugságra a szám? Amikor iskolába írattak, beköltöztünk a tanyáról a faluba, ahol részese lettem a néprajzban előkelő helyen szereplő, úgynevezett tanyázó téli estéknek. A már említett Mária, tehát anyám legkisebb húga, aki csak két évvel volt idősebb nálam, aztán én, továbbá alkalmilag megjelenő unokatestvéreim a meleg kemence sutjában hancúroztunk, amíg nagyapám közénk nem dobta báránybőr sapkáját. „Ne zsidózzatok már annyira!” - kiáltotta és repült a sapka, ami ugye semmilyen kárt nem tett bennünk, sőt, új és kedves játékszerre leltünk benne, egymás fejére húzogattuk, közben grimaszoltunk, amíg újfent magasra csapott vidámságunk. Az utcánkban lakó Erdei Gábor bátyám és Tercsi néni nevű felesége jöttek át hozzánk tanyázni. Nagyanyám kisszéken kuporgott és tengerit morzsolt, bele egy szakajtó kosárba tyúkoknak, kacsáknak. Nagyapám az asztal mögötti kanapé sarkába húzódott és térdeire könyökölve pipázott. Tercsi néni a kemencepadkán bóbiskolt. Erdei Gábor bátyám, aki az asztalnál, a lámpafényben trónolt, időnként rákiáltott Tercsi nénire, hogy ébredjen, mert mindjárt leesik a padkáról. Aztán folytatta történetét Isonzóról, amit nagyapám nem szeretett hallgatni, mert már sokadszor adta elő katonai hőstettét a szomszéd. Utólagos feltevésem szerint a gyerekzsivaj is csak azért késztette dohogásra nagyapámat, mert így vezette le azt a bosszúságát, ami a szomszéd meséje nyomán gerjedt benne. Nem volt jó előadó az első világháborút megjárt férfiú. Általában sem volt fényes elme. Tenger eszű nagyapámnak például semmiképpen sem lehetett alkalmas társalgópartnere. Amikor hozzánk jöttek tanyázni, éntőlem is csak annyit kérdezett: „Szőrös már a tököd?” Más esetekben maga elé mormogta, de a fülem hallatára: „Keserves dolog nem tudni reggel, mit eszünk este?” Egyik kérdésére sem tudtam válaszolni, mert nem is értettem őket. Persze ő sem igényelt választ. Mi több, ő volt kínban, mert nem tudta, miként viszonyuljon ötesztendős emberkékhez. Valószínűleg abból is következett ez, hogy nem volt gyerekük. Isonzót viszont hajszálpontosan ismételte, akárhányszor. Úgy hiszem: betanulta. S a tanulási folyamat során megállt egy ponton és az addig létrejött formát 35. 9
