Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.
Vannak, akik sokat köszönhetnek a szerencsének akkor is, ha nem tudják, mikor érte őket. És ahogyan gyerekkoromban sokszor hallottam innen-onnan: egy marék szerencse többet ér egy zsák észnél. Azzal vigasztalt néha, hogy mivel a tudás végtelen, a sokat tudó ezért csak kevéssé múlja felül azt, aki keveset tud. Nem adott vele nagy vigaszt. Marxista meggyőződésére voltam egyszer kíváncsi és azt válaszolta: „Nihil hu- mani a me alienum putó”. Megmondta, ez azt jelenti: semmi emberit nem tartok magamtól idegennek. Nevetett. Nagyon természetesen, meggyőzően tudott nevetni. Én is nevettem, de a kétség egy kis kérdőjele menten megjelent a fejemben: vajon a semmitől nem idegenkedés vonzó jelszavának a jegyében azt is lehet szeretni, amit az eszme tilt? Bizonyos voltam benne, hogy feltette magának ezt a kérdést Devecseri Gábor és ezzel együtt semmit nem tagadott meg magától, amihez kedve volt. Magam is így szerettem volna élni. Tőle tanultam azt is, hogy a kakastartást azért vezették be a perzsák, mert kellett valaki, aki jelzi a hajnalt. A lámpát meg egy ószmirnai találta fel, hogy éjszaka is gyönyörködhessen szerelmében. Időnként, amikor már unta kisebbségi komplexusomat, azt, hogy ostoroztam magamat műveletlenségemért, ráirányította figyelmemet olyan területekre, amelyeken az övénél nagyobb ismeretanyaggal rendelkeztem. „Docendó diszcimusz”-, mondta bátorítón. Egyetlen olyan terület akadt, amely tanítva-tanulásra használható volt számunkra, mégpedig a „parasztológia”, ahogyan ő elkeresztelte gyerekkoromban felhalmozódott élményeimet és tapasztalataimat. Lenyűgözve hallgatta, hogy a pusztában elhullajtott és megszáradt marhatrágyát összegyűjtöttük és azzal tüzeltünk. Elbűvölte, hogy a kiskacsát nem a nagykacsa költi ki, hanem az elkot- lott tyúk, amelyik aztán kétségbeesve szaladgál a vizesgödör körül, mert az élet csodájaként valóan az egynapos kacsa már tud úszni, a tyúk meg öregkorában sem. Elbájolódott, amikor idéztem Ferenc bátyámat, aki úgy kínálta eladásra lovunkat a nagyvásárban, hogy sodrott almásderes, hétéves heréit, menőkedvű, lágy szájú, sűrűn hátrafordul, meg a fülét is hátrafeszítve hallgatózik, hogy jobban értse gazdája kívánságát. „Ezt versbe írom!” - fogadkozott. Azt is meg akarta verselni, hogy göröngyöt dobott a gazda a bográcsba, jelezve általa, hogy ami még benne van, a kutyáé. Büszke volt, hogy ismeri a mondást, amely szerint a szántóvető tiszteli a tésztalevest. Felvilágosítottam, hogy tiszteli a paraszt a húsételt is, csak nem gyakran kerül az asztalára. A lényeg jobb megvilágítása érdekében kiegészítettem olykor saját életanyagomat a népi íróktól vett példákkal. Egyszer el is árultam, hogy ezt a dolgot Veres Péter írta meg. ,Ja, a Péter, a Péter! Mintha emlékeznék, hogy megírta! Dereng, dereng!” Óvatos tapogatózás után gyanítani kezdtem, hogy nem nagyon olvasta a népi írókat. Hosszan tűnődtem a jelenség felett. 8
