Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - A betű antropomorf: Ladányi István beszélgetése Géczi Jánossal

Képzőművészeti munkáidnál jórészt hozott anyaggal, talált tárgyakkal dolgozol. A fotóid is vizuális gyűjtések. Mindez egy állandó készenlétben lévő figyelem működésének a lenyomataként is azonosítható, és párhuzamba állítható a gyűjtés, a vadászat önmegőrző, alap- tevékenységével, illetve a külsőnek, a másnak, az idegennek belsővé tételével, saját értelemmel, értelmekkel való ellátásával. Egyik kérdésem, hogy működik-e benned ilyesféle vadászszenvedély, amely veszteségként éli meg, ha realizálatlanul megy el mellette valami, a?ni sajáttá tehető lenne? Aztáfi ehhez kapcsolódóan kérdezném még, hogy te mit tartasz fontosabbnak, hangsúlyosabbnak ezeknél a begyűjtött, eredeti jelentésétől megfosztott vizuális jeleknél, a jelentésfosztást vagy az újraértelmezést?

Kollekció létrehozása - ez talán a leginkább megfelelő kifejezés arra a tudatos látási és szelektálási tevékenységre, amelyet lassan negyven éve élvezettel végzek. A jelek, tárgyak, események használattal (megnézéssel, megtapogatással, magammá fogadásával) történő birtokbavétele, a személyem jelek, tárgyak, események mellé történő rendelése nem hasonlítható a zsákmányszerző, annak révén önmagát fenntartó vadászhoz. En ugyanis sosem hittem önmagam kitüntetett szerepében, azaz abban, hogy bármi okból domináns helyzetbe jut a magam ember-formája. Másrészt egyszer-másszor valóban veszteségként tudatosul az, hogy az életemben nem őrizhető meg ez vagy az az illat, hang, szín, tapintás, azaz mindaz, ami érzéki szinten hat rám, és csak történetté alakulva élhetne bennem tovább. Az érzékszervi élményeim számára emberéletemben továbbélést biztosítok, számukra időleges mennyországgá, paradicsommá válók. Nyilván, felelősséget kell azokért a kis dolgokért (egy kabócacirpelésért, egy szaros gyerekfenék kitörlésére használt zsoltároskönyvlapért, egy gót betűkkel feliratozott üres konzervdobozért) is vállalnom, amelyeket nem volt módom megtapasztalni, s a tapasztalatom híján oly gyorsan belevesztek a semmibe.

Elesetté válók, kiszolgáltatottja leszek a véletlennek mindazokon az alkalmakon, amikor a személyem nem képes összeszikrázni az időben-térben és mentalitásban melléje rendelődő dolgokkal, azaz a véletlenek hálózatában nem lelek olyan csomópontra, ahonnan körültekintve a környezetet nem esedeges halmaznak, káoszba zuhanó véledenek szemetének, hanem valami által elrendeződő mintázatnak, azonosítható alakzatnak láthatom. Az evolúció áramlatában akkor érzem magam, ha a változások rendezőerejét és a szelekcióját nyomon tudom követni, még ha abban, saját semmiségem okán, tevőlegesen nem is vehetek részt - érzékelem, miként alakulok azonban magam is a véledeneknek tűnő, de következmények láncolataként jelentkező pillanatok által.

S ebben a darwini evolucionisták utódjaként érzékelt életben ugyan beszélhetünk egy ember alkotta kép-szöveg együttes eredeti jelentéséről, de beszélnünk kell arról is, meglehet nem akként, ahogy én teszem, hogy ezek a hol plakátnak, hol egyébnek látszó szöveg-kép-tárgy-ember mintázatok egy közösnek található folyamat dokumentumai vagy stációi. Nem vagyok vadász, nem prédálok. Engem a folyamat, annak összetevői, az eseménysorozat törvényszerűsége érdekel - azért, mert annak a része vagyok. Érdekelt vagyok a magam életében! Nagy ritkán pedig érdekel a sorsom történelme is - az is csak akkor, ha nyilvánvalóan hozzájárul a világ megértéséhez.

Szokás mondani, nem egyszer fölháborodottan mondogatják is, mennyire nem a keresztény-európai hagyományok azok, amelyek a létezésemet meghatározzák. (Érdekes, hogy ugyanilyen módon elítélik a politikán való kívülállásomat is.) Ez any- nyiban igaz, és a munkáim elmondhatóságát is érinti, hogy a világot nem végered105