Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - A betű antropomorf: Ladányi István beszélgetése Géczi Jánossal
A tépett plakátok lassan bárom évtizede szegélyezik pályádat. Emlékszel még, hogy mikor és miért, mi módon kerítitek be képzőművészeti érdeklődésed terébe? Az első tépett plakátot a második görög utamon „készítettem”. Diplomaszerzés után, ha jól emlékszem, két vagy három évvel, azt hiszem 1981-ben vagy ’82-ben. Athén külvárosában a traverzre szerelt, magasba emelt óriási felületen megpillantottam egy Marlboro-reklámot: a sokszínű papírfelület már nem ép. A napfény kifakította, az eső és a szennyezett levegő elroncsolta, a szél megrongálta; azt a tökéletességet, amelyet a megrendelőre és a nyomdai lehetőségekre figyelő kép- és hirdetménykészítő juttatott számára, már nem tapasztalhattam. Olyan volt az az égszínkék mennyboltba felemelt plakát, mintha az antikvitásból maradt volna rám. A természet, s tette ezt vagy kétezerötszáz éven keresztül, a maga sajátosságai révén elkezdte ennek az ízig-vérig ember- és Európa-képű dokumentumnak, a színes, mozaikként azonos méretű részekből összeállított, függőleges felületre feltapasztott papírfelületnek az átalakítását, és a közösnek látott, ámde a véletlenek sorozatának is tulajdonítható produktum magához ragadta a kollázsolásra amúgy is érzékeny figyelmemet. A képben, ahogy elsuhantam a magam keleti mivoltáról árulkodó endékás trabantjával, megláttam az illékony verset is: görög betűkkel volt az írva. A szavakat nem tudtam hirtelenjében elolvasni, de az értelmük a vonalak, foltok, színek révén mégis kialakult. (Ma már hellenisztikus kisversnek mondom.) Úgyhogy az én roncsolt plakátlátványom már végképp nem mutatott rokonságot se a plakát szerzőjének művével, se a plakát világvárosi használóival, nem volt az eredeti nyomtatványnak több szerepe, annyi csak, mint a szikrázó napfénynek, az estével feltámadó szélnek, a külvárosi helyszínnek, és Athénnak, a kultúrám által felismert Göröghonnak, az azonosított mediterrán világnak (azaz mindannak, ami ezekről a dolgokról, folyamatokról, helyszínről, kultúráról belém volt ragadva, idegrostokkal hozzám volt kötözve), és persze az én rendeltetésem se lehetett egyéb, mint éppen ennek a külvilág és látáskultúrámból és egyéb műveltségem ösz- szeszikrázásából kipattanó műnek megragadása, az ismeretlenből való kimetszése és - az exponálás révén - a megnevezése. En erre, pontosan erre a képre készültem. Tudtam, hogy meg fogom látni! 6x6- os gépet vittem magammal, kitűnő nyersanyaggal. Emlékszem, összesen 21 felvételt készíthettem az alatt a hónap alatt, amíg jártam az országot. Egyszerre ismerkedtem az antik világ maradványaival, a déli vidékkel és mindezeknek a kort vizuálisan megjelenítő dolgokhoz kapcsolódási lehetőségeivel. A felvételek némelyikét utóbb Zalán Tibor és Kulcsár-Szabó Ernő beválogatta a Ver(s)ziók antológiába. Amelyek pedig kimaradtak - egyetlen kivételével elkallódtak. Hogy a Magvető Kiadónak nem kellettek, Mátis Lívia lakásán őrződtek néhány évig, volt arról szó, hogy valamelyik múzeumnak adjuk oda, de elmaradt az adakozás. A rám maradt mű, nagy méretű színes felvétel, Szunion fokának templománál készült. A bordás márványoszlopon rómaiak, normanok, arabok, oroszok és Byron, Taylor és mások neve olvasható - két és fél ezer év látogatói vésték be a nevüket, azonosító jegyeiket abba. A kép mára elvesztette minden színét, fátyolossá vált, megsemmisült benne a hajdani látvány. 104
