Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése
R. J. T.: Van abban valami példázatszerű, hogy amikor egy város kinyílik, akkor tudja igazán érvényesíteni magát. Az viszont érdekes, hogy Bozsik Péter most húsz méterre innen tüntetőleg fát vág... G. J.: Mindenkinek megvan a sorsa... R. J. T.: Mindenesetre, Pestről nézve mindenképp érdekes ez a sereglés és az újkori magyar történelemnek ez az egyszerre tragikus, másfelől forrongó-gazdagító pillanata - ez egy külön fejezet, amiben neked elég fontos szerep jutott. A vajdaságiakhoz való vonzódásod Tolnai és Sziveri személyén keresztül vezetett, afféle áttételek áttételeként? (Sziveri volt az Új Symposion szerkesztője, aki nem ide, hanem Pestre került, s tragikusan fiatalon meghalt; Tolnai Palicson él.) G. J.: Tolnai jókora szerepet játszik az én Délvidék-mániámban, részben mert ő is Adria- és Cholnoky-őrült; példa volt abban is, ahogy ő rátalált magának Csáthra, ugyanúgy rátaláltam én majd a Cholnokyakra. Sok-sok olyan dolog akadt, amit el lehet tőle tanulni, például a hűséget. Sziveri más, hiszen ő kortárs, ő nem mester, hanem olyan, akivel mindent lehetett együtt csinálni. Hogy milyen jelentős habitus, azt a halála környékén tapasztaltam meg,^ amikor néhány hónapig nálunk, egykori budai lakásunkban lakott a feleségével. Agyban fekvő beteg, s írja a verseit, elképesztően jó verseket. Végezetül elvékonyodott, akár a cérna, s hihetetlen volt egy haldoklóval így együtt létezni. R. J. T.: Említettük a könyv egyik titkos főhősét, Gizellát, de a könyvnek más főhősei is vannak: kérlek, olvass fel róluk valamit. G. J.: Egy festőről olvasnék, akivel ugyanolyan ambivalens volt a kapcsolatom, amilyen Istivel is: ha valakivel az ember együtt van, legyen az a város vagy egy barát, az nem egy stagnáló állapot, annak dinamikája van, és ma már tudom, hogy ez a jó, s az lett volna rossz, ha nem keltünk egymásban kedves és nem kedves emlékeket. Lackóról, Szilágyi Lászlóról olvasok. O minden rosszat elkövetett, amit elkövethetett, ám attól még nagyon fontos jóemberem. R. J. T.: Pál Istit itt is megidézed, s aki ismeri a pályáját, annak az az érzése, hogy ő éppen élete leszálló ágában került ide, talán el is vidékiesedett, úgy is lehet mondani, hogy roncsaiban vált helyivé. Mindenek ellenére tevékeny és alkotásra kész embernek látszott: te hogy látod az ő itteni szereplését, és hogy látja a város? G. J.: Siralmas volt. Isti Szolnok után jött ide, ahol a virágkora végét járta, és itt tulajdonképpen nem akadt olyan rendezése, amit teljességében meg tudott volna valósítani. A próbák egyre hosszabbak voltak és az egyharmadában elkészült darabot nem tudta befejezni, mindig más egészítette ki, s neki mindig akadt indoka arra, hogy miért rossz valami. Abszolút összeférhetetlen, izgága, alkoholista pályatárs, de én emlékeztem Szegedről a nagy dolgaira, például a Petőfi-rockra, és bennem hősként élt, szabadságharcosként. Azt a fajta Grotowsky-színházat telepíti át, amitől az egész magyar színházi élet átalakult, s azt az öt évét én megéltem vele: még nem vol99
