Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése
Alföld szerkesztőségéből bárkit megkérdezel, azonnal azt mondja majd, holnapután elköltözne Debrecenből, mert nem bírja tovább, és ugyanezt mondja egy szolnoki, hiszen Szolnokon a hajdani művésztelep emlékein kívül az égvilágon semmi nincs, s még hosszan folytathatnánk. A városok itt igencsak vetélkedhetnének egymással... G. J.: Nagyon nehéz arra ráébredni, hogy nekem, meg nyilván sok kortársamnak is, nem a várossal van bajunk, hanem a konkrét helyzetekkel, a nekünk megoldatlannak tűnő dolgokkal. Amikor a Vár Ucca Tizenhét megszűnt (leírtam, de nem visszhangosan, ezért folyamatosan mondom: én hagytam abba a szerkesztését), az ezért volt, mert két emberről nem engedett írni a sorozatban a Művészetek Háza vezetője és az akkori alpolgármester: Györgydeák Györgyről (akiről, lévén halott, ma már tudjuk, hogy kicsoda volt, s kellő segítséggel mi lehetett volna belőle, de akkor ebben a városban nem lehetett róla könyvet kiadni), és az erdélyi Kádár Tiborról. Magam egyikükkel sem voltam közeli barátságban, csak jó művésznek tartottam őket. Aztán be kellett látnom, hogy nem minden esetben tudunk a jó vagy nekünk fontos embereknek segíteni. Nekem itt annyi szerepem volt, hogy majd ötven szerkesztett, menedzselt, kiadott helyi kötet után felálltam és elmentem a városból, gyakorlatilag egy jó évtizedre. R. J. T.: Van abban valami szép metafora, hogy Gizella-díjas vagy. G. J.: Az első Gizella-díjasok között ott lehettem, Palágyi Sylviával, a római mozaikosok nagyasszonyával együtt! És íresik Józseffel - aki posthumus kapta ezt a díjat. R. J. T.: Tehát méltányolták a törekvésedet, hogy Gizellát „adtad a városnak”. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ennek az új könyvnek titkos főhőse lett Gizella: mintha kísérteteket keresnél a városban, és nagyon sokszor előfordul Gizella neve, akár csak egy félmondat vagy egy egész passzus erejéig. G. J.: Úgy kerültem vissza Veszprémbe, hogy Kamarás István barátom, eszmetársam jóvoltából visszahívtak az egyetemre. A hallgatóimnak az első találkozás után mindig ugyanazt a néhány dolgot szoktam megmutatni - amit ők többnyire utálnak, meg talán nem is értik, mire jó az egész. Az egyik az a hely, ahova elhantolták Ányos Pál maradványait. (Nem ahova eredetileg eltemették, az altemplom elejére, hanem ahol most van, a nyugati falban.) Annak idején Felhősi István belopott a kriptába, és azóta akit tudok, leviszem oda. Amikor a legutóbb megjelent Ányos-kötetet bemutatták, egy bennlakó atya jóvoltából Jankovics Józsefet, a szerkesztők egyikét is sikerült lecipelnem oda. Az agg papot felvertük éjszaka, levitt bennünket, kissé pálinkás-boros vendégeit a kriptába és törpe misét celebrált. Hihetetlen élmény mindannyiunk számára. Álltunk hatan és a meghatottságtól elszorult szívvel, csupán azért, mert kiderült, hogy van az országban néhány Ányos-ismerő, és van egy hely is, ahova azokkal mehetünk. Ányos mai nyughelyén korábban egy papírlant volt felszegezve, a falon penészedett. Ányos egyébként néhány napot ha élt ebben a városban, csupán eltemették itt. Nem meghalni, hanem szégyenkezni érkezik ide, s ez a város nagyjából sokáig szégyellte - talán még most is -, hogy itt nyugszik egy kétes hírű figura. 93
