Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése

A másik, amit meg szoktam mutatni, a tanszék épülete, ahol Istvánnal és a kollégáimmal dolgozunk, a várban. Az egykorvolt államigazgatási főiskola. Annak a tetején található az egyik legszebb vidéki oranzsérium, egy növények tartására alkalmas főpapi erkély, ahol narancsfák is álltak hajdanában. Olyasféle szerepet töltött be ez a pont régebben, mint két évtizede a „húszemeletes” teteje: látnivalója volt. Ugyan manapság is zárt hely, de mindig sikerül kikönyörögnöm, hogy felvihessem a hallgatóimat, olyan pont ez, amely a látogatónak a város legszebb látványát nyújtja. A harmadik hely, ahova legújabban elviszem a tanítványokat, az a tanszék épülete jobbján álldigáló, rendkívül csúnya István- és Gizella-szobor. Mégpedig azért, mert valami oknál fogva negyven éven át senki nem kifogásolta, hogy az ’56-os golyónyomok ott maradtak a szobor-Gizella testén. Az a négy-öt golyóbecsapódás az egyetlen hiteles ’56-os emlék Veszprémben. Minden más csak leírásokban, emlékezésekben létezik. Nagy dolog, hogy nem tüntették el 1956 után. Nos, Gizella leginkább egy olyan eszme, mutatja a szobor sorsa, amelyhez minden kor hozzátette a maga falragaszát. Gizella emblematikus figura, bár a történészek azt mondják, ő nem is járt itt, nincs köze a városhoz azon kívül, hogy állt egy általa fenntartott kolostor, ahol a templomi tárgyakat készítették. Mégis, a Karoling-korban kialakuló, bajor hatást mutató város általa kívánta megfogalmazni önmagát.

R. J. T.: Kicsit elkanyarodva az eddigiektől: te falusi gyerek vagy, és engem nagyon izgat a lépték kérdése, hogy milyen élettérben tudunk élni? Egyszer volt a Nép- szabadságban egy interjúsorozat, amiből könyv is lett később: budapesti írókat kérdezett Varga Lajos Márton arról, hogyan viszonyulnak Budapesthez? A válaszokból egyöntetűen, kivétel nélkül az derült ki, hogy Budapest egészéhez senkinek semmilyen viszonya nincs, az egy élhetetlen és amorf valami. Emberi viszony egy lépcsőházhoz kötődik, vagy Lágymányoshoz, Óbudán három utcához, vagyis mindenki a maga faluját nevezte meg Budapesten belül, mert azt lehet élhető térnek tekinteni, ahol esetleg a pincér ismerős. Ezt „faluképet” persze az idők nagyon sokat rongálták, nekem például az az élményem, hogy nem egy állandó vendéglőm vagy kocsmám van Budapesten, hanem állandó pincérem, akit mindig más és más kocsmában látok viszont. Ez nagyon szomorú változás szerintem, jellemzi a ’45 utáni Magyarország állapotait. Az ember tehát azt gondolja, hogy az élhető tér körülbelül egy falunyi. A kisváros ebben hogy szerepel, hogy éled meg ezt a léptéket?

G. J.: Az első léptéket Cholnoky Jenőtől tanultam. Cholnoky az, aki érvényesen írja meg ennek a városnak a történetét, s ez nála, mily nagyszerű, a geológiai történettel veszi kezdetét. Ő figyelmeztet arra, hogy hosszú, földtörténeti időben érdemes gondolkodni. Szempontjához természetesen adódott biológusi tudásom, azaz, hogy nem csak a világ végéről kell beszélni, s nem csupán az Ordögrágta sziklát érdemes fölemlegetni, hanem arról is szóljunk, hogyan alakították ki a szelek, s miként patakzott annak idején tova a Séd vize.

Gyermekként olyan faluban laktam, aminek körülbelül háromezer lakója volt. Átláthatónak bizonyult az élettér, amelyet gyerekként, ha nem is ismertem, de használtam. Ahol mindenkinek köszöntem, tehát elfogadtam őket, s e gesztussal mintegy összetartozásunkat jeleztem. Ez a mentalitás a másik fontos lépték számomra. Száz éve Veszprém sem volt sokkal nagyobb lakosságú település. Tudható, hogy,

94