Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése

A Nyom fülszövege így szól: „Egy város és lakója: mit adhatnak egymásnak, mit kérhetnek számon a másiktól? Béke ugyan nem lehet közöttük - az író valójában olyan jóllakott háziállat szeretne lenni, amelyet nézve mindenki az öntörvényű és csikasz vadállatban gyönyörködik -, de kölcsönösen lekötelezettek. A város adja múltját, építményeit, mediterránumát, de a múlthoz lakója őrzi meg neki az egykor fiatalon meghalt papköltő szellemét, ő írja meg a Cholnoky fivérek legendáját, neki hiányzik élete végéig a színház cowboykalapos rendezője, akinek porait a nevezetes viaduktról szórták szerte. Lapot alapít, függőkertet épít, tanítja ifjait. És min- denekfölött határtalanná tágítja életterét. Lépcsőit az Adriára meredeken lefutó sétányok rokonává avatja, kertjeit az iszlám kertkultúrával nemesíti, és elhozza zsákmányul Kína... pagodáinak, Marrakesh piacterének élményét. Tehát egy város és lakója: kettős portrét tart kezében az olvasó.”

Az 1999-es Ezer veszprémi naplemente esszéelőszavából még idekívánkozik egy passzus: „Az egyik veszprémi televízió bevezető képsorán a város melletti, íresik József által annyiszor háttérnek festett Csatár-hegy látszik a maga folyni készülő naplemente díszkivilágításában. A felvételen rögzült pompa irreálissá teszi a városunkat. Mellette egyszerűen bizonytalanná válik minden ház, minden utca, minden kert vagy emberi tér, az élet, a cselekvés, a vágy, sőt, a létezésünkbe vetett bizalom is meginog. Ez a tündöklés nem hagy helyet az ember hétköznapi létezéséhez, városunk kicsivé, lényegtelenné, nem fontos viadalmak küzdőterévé válik, talán nem is igaz, vagy ha igen, akkor csak félig igaz ez a hely.”

Ennél provokatívabban nem beszélhet valaki egy városról, amit mégiscsak nagyon szeret, és amiről azt írja, hogy magánemberként jó ebbe a városba visszajönni. Vagyis visszatérni mindig jó. Maradjon is akkor az első kérdésnek ez a vezérszava, hogy vissza. Amikor 1978-ban Veszprémbe költöztél, immár több mint három évtizede, ahogy írod, Baka István barátod, szegedi társad, nem csak költőtársad, hanem annál talán több is volt, azt mondta, hogy jó lesz itt neked Veszprémben, mert innen majd visszavágyhatsz Szegedre. Visszavágytál-e, és ha igen, meddig?

G. J.: Veszprémnek, amikor idekerültem - és furcsa módon kerültem ide, mert nem maradhattam a szegedi egyetemen, a tanárom, szakvezetőm, Farkas Gyula antropológus professzor keresett egy biztonságos munkahelyet az országban számomra. Itt kezdetben, a Vadnarancsok idején, szinte kizárólag azokkal az emberekkel kerültem közvetlen kapcsolatba, akik valami okból Szegedről Veszprémbe jöttek. Mesterem, aki számomra az volt, s marad örökre, ő, akit a szövegeimben M-mel írok, nevezetesen Ilia Mihály, amikor idekerültem, nagyban segítette a sorsomat. Rögtön voltak olyan újságírók, tanárok, akiknek az elég volt, hogy valakit a Mester szeret, így én itt, tíz éven át az ő Szegeden kifeszített, de Veszprémbe áttartott védőernyője alatt élhettem. A rendszerváltás előtt, a Mozgó Világ bukása előtt az általad is említett veszprémi folyóiratot kezdtük csinálni - a négy számot megélt Visszhang folyóiratot. Amúgy a mai napig nem közismert, hogyan is buktunk bele valójában az ügybe: Ilia Mihály számára szerettük volna átadni a lapot. Néhány éve Brassai-Kovács Zoltán az egyik Ex Symposion-ban, az Ilia-számban a ritkán megszólaló Iliát arról kérdezte, ha csinálna még újra folyóiratot, kivel dolgozna. Nyilván a Visszhang kapcsán megjelent a nevem a listájában.

91