Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bokányi Péter: Fényesszé
BOKÁNYI PÉTER Fényesszé TÓTH IMRE KÉPEI Fényképezni annyi, mint képeket rögzíteni a valóság krónikásaként. De a fotográfia mást is jelent: a fénnyel való írást. Tóth Imre fotóit nézve a fényképezés mindkét jelentése eszünkbe juthat. Egy világot rögzítenek a képek, akár a 20. század első harmadának szociofotói, egy olyan világot, amely talán éppen a rögzítés idejében éli végnapjait. A képeken az elmúlt évtizedek faluja elevenedik meg: idős emberek, akiknek arca hordozza a múló idő nyomait, s egyben az állandóságot is: egy ősi, igazabb világ békéjét, derűjét és biztosságát. A hátterek határozottak: málló vakolatú, falusi házak, romló léckerítés, s a hátterek előtt a szereplők a maguk valóságosságával, anyagszerűségével. Éppen ebben áll Tóth Imre fotódokumentumainak ereje: a valóságosság hatásában, abban a hatásban, amit a kép nézőjére gyakorol. Nem lehet ugyanis a képeket futtában megnézni, minden kép, minden, a képekben megőrződött valóságdarab egye- dülvaló és önmagában erős - ami összefűzi őket, az a fotográfus, illetve a fotográfia maga: azaz, az egyes képeknek az önmagukban való, illetve együttes „fényíró” volta, ahogy a képek egyenként és együtt beszélnek, mesélnek a ben- nük/rajtuk megnyilatkozó valóságról - állandóról és mulandóról. Ebben az értelemben Tóth Imre fotói „fényesszévé” egyesülnek, amely gondolkozik és gondolkoztat. Mi mindenről szól ez az esszé? Múltról és jelenről, régiről és újról, pusztulásról és életről, Szeretettől és magányról, méltóságról, el- esettségről - s sorolhatnánk ellentétpárokba rendezve mindazt, amit a képekbe látunk. Vélt ellentétek ezek, hiszen Tóth fényesszéjének a varázsa többek közt abban áll, ahogy összesimulnak bennük, általuk a hétköznapi fogalmaink szerint ellentétesnek tartott dolgok. Az elesettség ereje, a pusztulás elégikus szépsége, a régi és új egymásmellettiségének csendes iróniája: a hétköznapi létezésnek, az életnek a mindenfajta akmális körülményekkel (pusztuló világ, múló idő stb.) dacoló méltósága olvasható a képekben. A hagyományból, a szokásokból, a hétköznapi küzdelmekből kovácsolódik ez a méltóság: a tartás, ami emberré tesz, s embernek tart meg akkor is, ha a világ, a háttér, a díszlet esedeg mást is sugall. Hiszen a pusztuló díszletek előtt erős, bölcs, az életet szerető idős emberek állnak, mozognak, cselekszenek, mintegy az emberi létezés alapvető paradoxi- tásának szimbólumaiként. A múlandóság tudata és az ebben a tudatban végzett, a múlandósággal mit sem törődő tett, cselekvés, munka, nevetés, vagy akár a beállított portréknak a múlandósággal szembeszegülő, az örökkévalóra, a „meg- örökítendőre” tekintő testtartásai, arckifejezései már filozófiai mélységeket is adnak Tóth Imre „fényesszéjének”. Merthogy így már az emberről szól az esszé a maga reménykedő reménytelenségében, örök múlandóságában, az emberről, akinek az szabatott sorsul, hogy a halandóság biztos tudatában éljen az öröknek, a múlhatatlannak. 152
