Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal

tói kezdve a Németh Antallal megújuló Nemzeti Színházba. Minden két hétben tartottak új bemutatót. Bármelyik próbán benn ülhettem. Ez rettenetes sokat jelentett, és az is, hogy drámaírói tehetségemet azon próbálhattam ki, meg tudok-e felelni a színház által kínált, felkínált, rögtönzött, vagy odavetett igényeknek. Ha színházzal valóban kapcsolatban voltam, és a rendező bármilyen ötletet mondott, - nem azért, hogy azt kiszolgáljam, hanem hogy megmutassam, hogy az ő általa feldobott labdát hogy tudom visszavágni, - az úgy izgatott, mint egy nagyra törő játékost. Azután, eljött az a kor, hogy bíztam benne, hogy ha jót írok, akkor annak ellenállhatadanul színpadra kell kerülnie, tehát eszelősen írtam egymás után. 1957 tavaszától kezdve dobtak bele abba a meszesgödörbe, ahogy akkoriban elneveztük a kultúrpolitika által generációnknak készített kollektív csapdát. Ebbe veszett oda Sarkadi, ebbe veszett oda Kamondy, ennek a rémségeitől menekült azt hiszem, halálba B. Nagy László, aki kritikusként felmérte, hogy mi van itt. Lehet, hogy nekik volt igazuk. Én megcsináltam a C’est la guerre-t, hogy hátha lehet Magyarországon operát írni, abban a szövetségben, amelyben a huszadik századi opera születik, ha a zeneszerző igazi drámaíróval, és nem librettistával szövetkezik. Ez a tendencia már nálunk Bartóknál, Balázs Béla és Lengyel Menyhért példájában is megmutatkozott. A francia modern opera is a legnagyobb francia írók, Cocteau, Claudel, Ramuz közreműködésével született. Ez volt, a C’est la guerre. Az Egyik Európa című drámában, amiben próbáltam először megközelíteni ezt a huszadik századi Rosszat. Az igény legalább is nagy volt benne. Ez még 1957 legeleje. Akkor írom a kétszereplős, és így is a teljes társadalmat bemutató szándékkal, a Késdobálókat, ami formailag a sűrítésre való igényre vallott. Mellesleg napszámba, rossz francia regények fordításából éltem. Színdarabot fordítani már kiváltság volt (mert az jól jövedelmezhetett), - de néha hozzájutottam. így fordítottam Sartre-tól az Oresztész drámáját és modern politikai szatíráját, melynek Főbelövendők klubja lett a magyar címe. És Marceau Tojás című darabját, amelyet a Nemzeti Színház nagy gárdája, és főként Kálmán György tett akkoriban eseménnyé. Mint franciából fordított színdarabot tudtam elfogadtatni a Berliozról szóló Ok tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosomat. Csodálatos ajándéka a sorsnak, hogy 59-ben Tolnay Klárival és Sinkovits Imrével, Adám Ottó rendezésében bemutatják a Bartók Teremben. Utána nagyon hamar elveszik a Bartók Terem színházjátszási jogát, hogy ott se mehessen. Azután a televízióban él tovább, és most két éve, 75. születésnapomra felújította a Nemzeti Színház ugyancsak Sinkovits Imrével, ugyancsak Tolnay Klárival. És ők az azóta eltelt harmincöt esztendőnek minden emberi tapasztalatával gazdagon, mély lírai tanulságokat tudnak közölni most ezekben az öregember-szerepekben. Számukra azt hiszem ’59-ben inkább arra a bravúrra szolgált, hogy lám, most megmutatják, hogy ők milyen vénségesek is tudnak lenni. A bemutató utáni reggelen felhívott Illyés Gyula és ritka lelkes gratulációi mellett hangot adott kritikájának: zokon vette, hogy az öreg Berlioz túloz, reszketeg a keze, holott - mint mondá - egy 70 éves férfi, még igazi férfi.

Ez az a darab, amelynek minden lehető előadására elmegyek, holott a legtöbb darabomat nem a rendezés, vagy az előadás, hanem saját magam elviselhetetlensége miatt már a főpróbán is alig tudom kibírni, a premieren pedig a folyosón sétálok. A Berliozt mindig megnézem, amikor csak tudom, mert ez számomra nem úgy hat, mint egy színdarab, hanem mint valami kamaramuzsika. Mintha két rendkívüli nagy művész szonátázna.

135