Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal

A drámáit olvasva azt látom, hogy az egész huszadik századi Közép-Európa élet-halál küzdelme, útkeresése, a mi legnagyobb problémánk, és a drámaíró legnagyobb problémája. Ahogy a gyereknek Nagyváradon döntő'kérdés volt, hogyan fog tovább élni, ez mindannyiunk számára máig megoldatlan, hogyan tudunk tovább élni... Ennek a megoldását keresi. Különböző történelmi tragédiák zajlottak itt. A „halom hasított fa”, ahogy „nyomja egyik a másikát. ”

Ebben a szituációban, tehát az egymáshoz kötözöttségünk helyzetében születik meg minden drámai mag és ebből kell levezetni egy drámai cselekményt. Most mondhatnám azt, hogy milyen szigorú szabályok szerint folyik ez a levezetés. Figyelje meg, a színházban, ha a drámaíró valahol bizonytalan, valahol csal, valahol elkeni a dolgot, vagy átugrik valamin, a közönség abban a pillanatban köhécselni kezd. Es recsegnek a székek... Ott valami nem stimmel a levezetésben. Hiba van a kréta körül, ahogy ezt régen az iskolában mondták. Ez az egyik.

A másik dolog, hogy egy olyan században élünk, amelyiknek a közepéről kimosták az élő dráma iránti igényt. Nem akarok most ebben elmélyedni. De hogyha látja a naplóimban, meg máshol írt sok panaszomat, hogy mennyire nem ér el hozzám a színházaknak a hívása, ha vannak még egyáltalán ilyenek. És mennyire nem ér el hozzám a közönség igénye sem, hogy drámai műben megfogalmazódjék a sorsunk - ha ugyan van ilyen igény!

Az élő dráma iránt mindenütt a világon, a század közepén kezdett elapadni az érdeklődés. Hogy ennek mi volt az oka, nagyon sokat vitatkoztak erről, sok kerékasztal-tanácskozást tartottak. Valószínűleg az a felületi jelenség, hogy a rendezők átveszik a vezetést a színházban, és nekik feszélyező az élő drámaíró jelenléte, feszé- lyezőbb, mint mondjuk Shakespeare jelenléte, mert nála a maguk eredeti elképzelését mutatványosán színpadra tudják tenni. Ez felületi. Valami van a mélyben. És ez, ami a mélyben van, az élő drámától való elfordulás, a komoly drámától való elfordulás, ami a magyar színházaknak a repertoárján is eléggé meglátszik. Ez nem kerül szóba általában, azokban a vitákban, amelyek a színház körül zajlanak.

Ez a jelenség, egyrészt világjelenség, másrészt összefügg valami egyébbel. Feltételezem, hogy összefügg azzal a rosszal, ami ebbe a századba befészkelte magát. Meggyőződésem, hogy még ilyen ígéretesen egyetlen század sem indult az emberiség történetében, mint a huszadik század. Gondoljon a Nyugat első esztendeire. Mindarra, ami körülvette. Az akkor induló új magyar zenével, és az új magyar költészettel, a magyar szociológiával, pszichológiával, Ferenczy Sándor már akkor jelentkezett, de ugyanez az ígéretes rügyfakadás volt jellemző Bécsre, Párizsra, de Szentpétervárra is, onnét jött az az orosz balett, amely meghódította a világot. Nizsinszkij valami olyan új, szinte evangéliumi szabadságot ígér a világnak a felszabadult tánccal. Es feltalálják a filmet, és itt van a szecesszió, egy új művészet, amely már békíti azzal, hogy csupa növényi inda, szelíd virág. A szép fehér ruhás asszonyok Ferenczy Noémi gobelinjeiben élnek aztán egy-két évtizeddel tovább s velük ez a világ. Ez nem a gazdagok művészete volt, az iparművészetben megjelent a gyönyörű szecessziós könyvkötés, már művészetet vitt be annak a házába, aki egy könyvet vagy egy WC-csészét megvásárolt, mert azon ott voltak már a szép, soha nem látott liliomok.

Ebbe a boldog századot ígérő atmoszférába teljesen értelmetlenül, látni valóan értelmetlenül belevágott az első Szarajevó. Viszont, ahogy a rövidnek ígért világ127