Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 6.)
vetnek bennünket. Ez volt a kapcsolatom a medállal, amit felmutatott a tolmácsnő a templomban. Fél szemem és emlékezetem azóta rajta csüngött. Most mind a két szememmel bámultam. A vonzásában éltem s időnként barbár és életveszélyes ötletek irányába sarkallt, amely ötleteket kis híján meg is valósítottam. Suttyó koromban kifejlesztett nőhódító arzenálom egyik eszköze volt például a nyakláncok, fülbevalók, melltűk és effélék beható vizsgálata s ezzel az ürüggyel viselőjük érintése, simogatása, vagy szemtelenül tolakodó - ámbár néha nagyon is jól tűrt -, megtapogatása. Ahogy rányílott mind a két szemem a fényes kövecskére, szinte vitte volna ösztönöm a kezemet, hogy megérintsem, de az életmentő reflex közbelépett. Megálljt parancsolt a maradék eszem. Akármilyen káosz kavargóit a fejemben és az idegeimben, felfogtam, hogy őrültség lenne most suttyó koromat idéző betyárkodással kísérleteznem. Ez a nő nem az, akinek egy nekifutással „elcsavarhatom a fejét”. Egyáltalán: kérdés, hogy azt akarom-e? Mardosott a vágy, hogy megtudjam, tulajdonképpen mi történik velünk ebben a kényszerű összezártságban? Úgy éreztem, létrejött közöttünk valami megmagyarázhatatlan majdnem semmi, valami olyan semmiség azonban, ami mégis meglibbenti a vitorlát, ha fordul a szél. Jó lett volna tudni, vajon ő mit gondol erről? Reméltem, hogy ami összezagyválódott bennem s amit még magam előtt is inkább titkolni szerettem volna, az a tolmácsnő előtt már teljesen világossá lett. Mondják és bizonyosan igaz, hogy van a nőknek egy titokzatos megértőképességük, amely azt is megsejtteti velük, amit nem tudnak. Lehetetlen, hogy nem tudná, mit csinál velem? S ha így van, a továbbiakban minden rajta múlik. Idegesített a témáról való gondolkozás, ezért a beszédbe menekültem. Tüntetőén el is fordultam a medáltól, mintha számomra nem is létezne, de a tolmácsnőre nézni sem volt bátorságom, hanem a sofőr gyapjas, ráncos, vörös tarkóját vettem célba.- Azt állítja a mi fotósunk - szóltam elvékonyult hangon -, hogy a szocializmus győzelmébe vetett remény még a börtönben is biztató szavakat súgott a fülébe. Ez adott neki erőt, hogy dolgozzon. Most mondja meg!- Létezik olyan - mondta a tolmácsnő, anélkül, hogy hátrafordult volna -, amikor a siker reménye nélkül is kell dolgozni.- Badarság!- Ezt a maguk Deák Ference mondta. Visszaadtam én magának az útlevelét?-Vissza. Szóval a szocializmus börtönében szocialista öntudatra lelt a mi jó öreg fotósunk. Elannyira, hogy sűrűn korholja Jóska nevű barátomat, meg engem is, amiért messzire megyünk a létező szocializmus és a Párt kritizálásában. „Mindent mondhattok, de az eszmét ne bántsátok! - figyelmeztet bennünket szigorúan. - A szocializmus eszméje az a csodálatos burok, az a föld alatti kazamata, ha úgy tetszik, ahová az ember akkor is visszabújhat a boldogság eljövetelében reménykedve, amikor a legkegyetlenebb sorscsapások érik”.- Az élet olyan tüskésdisznó, amely mindenütt szúr. A kazamatákban is. A boldogság reménye ettől függetlenül mindenkor és mindenhol jogos - bólogatott bölcselkedőn a hölgy.- Mondok én magának a boldogságról annyit, hogy amit annak mondunk, az csupán a boldogtalanság szünetelése. - Ereztem, hogy abbahagyta a tolmácsnő a Rodope 115
