Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 6.)

csöppnyi pamacsolójával púdert nyomkod az orrára és az áliára, valami ceruzacsonkból alig látható rúzst ken a szájára, egy másik ceruzával meg a szemöldöke vonalát igazítja, majd láthatatlan mozdulattal illatosítót permetez magára, ami menten behatolt a fejembe és minden pórusomba s olyan ájulás környékezett, mint délelőtt a szobámban, ahová felszaladtam a törökös kávé zaccát kimosni a fogaim közül.- Apukám szerint - mondta mindeközben -, más ember kárhoztatása mindig igaztalan. Ezt én első hallásra nem tudom elfogadni, de ha hozzáteszem, amit apukám szokott hozzátenni, hogy sohasem tudhatjuk, mi megy végbe a másik ember lelkében, akkor elfogadható.

Befejezte önmaga villámgyors cicomázását. Mintha jelezni is akarta volna, hogy megcselekedett valami figyelemre érdemeset, kicsit kihúzta magát. Tudta, érezhette, hogy mohón lesem és hagyta is, hogy szemléljem, akár a kiállított tárgyakat szokták.- She made up herself. - így mondja az angol - világosított fel. - Vagyis, ha az illető hölgy kozmetikailag rendbe tette magát, akkor érvényes ez az állítás.

S mintha ő még valami belső fényt is kent volna magára, egész lényéből kelte- gető és hívogató elevenség sugárzott.

Pillanatig rám is nézett. Megannyiszor egymásra néztünk már természetesen a megismerkedésünk óta, de ilyen módon, csak azzal a céllal, hogy lássuk egymást, még soha nem akasztottuk össze a tekintetünket.

Hódításra kiinduló lendület, sodró báj és erő áradt a szemeiből, amelyekben vibráltak, remegtek, reszkettek az ezerszínű írisz parányi pontocskái.

Bódító, omló, olvadó, táguló volt a tér és az idő, amelyben zuhantam lefelé, vagy száguldottam felfelé. Le kellett hunynom a szemem, hogy ne lássam az övét. Abban a pillanatban azonban az a rettenet hatolt a szívemig, hogy elveszítem a mesebeli látványt. Rögtön újra nyitottam a szemem, de már megtörtént a baj, ő már elfordította rólam az övét.

Viszont más látvánnyal ajándékozott meg. Feje fölé emelte két karját, mint egy bajadér és babrálta hajába tűzött, csillámló kövekkel kirakott csatját. Selymes anyagú blúza mindkét ujja könyékig lecsúszott és táncolt a nyakába akasztott varázskő, amivel a székesegyházban ismertetett össze. Kacérság tündökölt elő gyors és lágy mozdulataiból.

Kínzó vágy égett a halántékomban, hogy rendelkezzek a szó hatalmával, találjam meg azt a szót és mondjam ki azt a szót, ami tovább éleszti tüzünket, de semmi nem jutott eszembe. Amikorra pedig ráleltem volna egy lehetséges mondanivalóra, a tolmácsnő már térdeire helyezett kezekkel ült, hátát kissé meggörbítve. Az ablak felé fordult, amely mögött a Rodope-hegység háromezer méteres csúcsai játszottak bújócskát a köddel.

A sofőr által kijelölt jobb sarokba húzódtam, így a tolmácsnő számára hozzáférhető lett a kettőnk közé beépített könyöklő, amit igénybe is vett. Nem csak a kényelmét szolgálta ezzel, hanem támasztékul is jól jött az autó rázkódásai ellenében.

Minthogy meggörnyedten ült, a nyakláncára akasztott csillogó medália mindig elszabadult és előrelendült, valahányszor zöttyentek a kerekek. Olyan volt, mintha egy légtornász röpködne a trapézon.

Világhíres múzeumok világhíres portréiról ismert, hogy azt a látszatot keltik, mintha örökkön a velük szemben állókra néznének s ha elmozdulunk, akkor kö114